Isten majd megbocsájt: Az a mestersége + Folytatás (2 mű)

Összefoglaló

Részletek a könyvből
szenilitásba fulladt, s Jézus szavaival nemigen alátámasztható kakaskodását? S
ráadásul hány és hány másként gondolkodót kényszerítenek rá tekintélyelvvel e
szekérre! Ha csak azoknak a magyar katolikus papoknak a névsorát tenném itt
közzé, akikről én személyesen tudnám bizonyitani — mert hát azért nem vagyok
rosszképú gyerek —, hogy melegek, püspökeink legtöbbje felvágná az ereit!

S akkor még nem beszéltünk a XX. század nagyvárosaiban egyre inkább elidegenedö
fiatalok millióiról, a nyugat—európai civilizációk teljes csődjéröl a boszniai
vérengzésekkel kapcsolatban, a rádióból ugató, kalmár Egyesült Allamok
kényelmes kapzsiságáról, amely mindezt oly sokáig — mint 56—ban is — karbatett
kezekkel nézte; a dolgozó nők tarthatatlan helyzetéröl, és arról az újfajta
felelösségérzésről, amit akkor kezdünk — vagy legalábbis kellene kezdenünk —
érezni, amikor látjuk a harmadik világ nagyfejű, szomorúszemú, valószerűtlenül
sovány, legyekkel belepett gyermekeit a televízióban! S eközben a magyar
egyházi vezetés azon elméskedik, hogy vajon Bulányi György páter és
karizmatikus közösségei egyáltalán katolikusok—e, mert tudnak és mernek
közvetlenül a Jóistenhez imádkozni a püspökök fontoskodása nélkül is!

Ám ugyanakkor a katolikus főpapság szégyenérzet nélkül szentel fel püspököt a
hadsereg, tehát az ölés és a pusztítás szervezete számára. Mert minden
hadsereg, akár támad, akár véd, az emberi élet kioltásának szolgálatában áll,
tehát lényegileg erkölcstelen és az evangélium szelleme ellen való, és csak a
történelem a megmondhatója, hányszor küldték a hazaszeretet nevében a halálba
az ország fiataljait hataloméhes politikusaink, kik eközben konferenciákon és
tárgyalásokon szenvelégték és zabáltak! S ha ehhez püspökeink segédkezet
nyujtanak, akkor a civilizált banditizmus kiszolgálóivá és haszonélvezöivé
válnak, s annyira lehet ezután már csak őket Krisztus követőinek nevezni, mint
azokat a személyeket orvosoknak, kik — esküjüket megszegve — az államnak a
kivégzéseknél segédkeztek megállapítani a halál beálltát.

S hogy nem csusszan ki püspökeink feneke alól a márkás, soförrel vezettetett
nyugati autócsoda, amikor látják a városi és a vidéki szegények rettenetes
életét, sokszor saját papjaikét? Amiért még Afrikáig sem kell elmenni! Ne
hallottak volna még Myriel püspökröl Hugo könyvében, a Nyomorultakban? Vagy
Léger bibornokröl, aki faképnél hagyta a montreáli érseki széket, hogy
Afrikában segitsen a szegényeken, mert papnak érezte magát, s nem
hivatalnoknak? Vagy Kalkuttai Terézröl? Ha máshonnan nem, hát Faludy verséből?
Hogy Krisztus szenvedését látja minden

haldoklóban, vagy csak az emberi

lét nyomorát, s a dogmák szövedéke

közt mint teremtett ilyen mennyei

rendet magában, titok; de csak így

tudta Káli kolera—sújtott papját

roskadó, öreg vállára felvenni

a kalkuttai pocsolyából; másként

rég megtört volna India ezernyi

borzalma s kinja közt — és máshogyan

nem törölgetné szemsarkát mindenki

e tőle olyan idegen, sovány

albán vénasszony láttán, ki a jóság

szépségét hordja ezüst homlokán

Teréz üzenete egyértelmü: miért foglalkozunk állandóan régmúlt dolgokkal,
régvolt szentek aranyvitrinbe zárt, penészes lábbütykeivel, s a mennyország
pontos feltérképezésével, amig itt és most annyi a tennivaló? Mindannyian
felelősek vagyunk az emberiségért, és mivel az emberiség — mint olyan — ritkán
csönget be ételért, ruháért, lakásért, a tanulás lehetöségéért, ezért
mindenkiben, aki segitséget kér tőlünk, fel kell ismerni az emberiség követét.
S az erkölcs nem az ágyban kezdődik és végződik, hanem ott, hogy a jónevü
sebész egy dorozsmai, vályogviskóban élő cigányasszonyt is megoperál—e olyan
lelkiismeretesen és körültekintően, mint egy jól fizető, kövér, pesti
bankigazgatót. S ennek az erkölcsnek a törvényét akkor is meg kell tartanunk,
ha van mennyország, ha nincs, ha folytatódik a földi lét az öröklétben, ha nem.
Söt, akkor is, ha ugyan van Isten, de mi soha nem támadunk már fel.

Én persze reménytelenül romantikus vagyok, és hiszek benne. S még inkább
hiszem, hogy az egyszerü mohamedán öregember, vagy az eszkimó kisfiú, aki soha
nem látott még püspököt, ugyanazt az Istent dicséri a felkelő nap, vagy a
hómezök horizontja feletti kék ég lenyúgözö szépsége láttán, mint én, amikor
ránézek Botticelli Tavaszára, s egyszerre megértem, hogy ez az Isten a szépség
és a jóság istene, s akárhányszor valami szépet alkotunk és jót teszünk, egy
kicsit paradicsommá varázsoljuk magunk körül a Földet, és akkor pár percre
talán nem kell hogy úgy érezzük magunkat e világban, mint dohos pincelakásban a
rosszhiszemű lako.