Akik nem sírnak rendesen

Fekete borító hússzínű betűkkel, rajta koporsót idéző elosztó, a konnektorok helyére akár csecsemőarcokat is képzelhetnénk, a kábel szív- és koponyaalakban gubancolódik. A teljes életút végigvonul Tisza Kata Akik nem sírnak rendesen című könyvének borítóján (Kárpáti Róbert munkája – a szerk.), az emberélet csomópontjainak megjelenítése pedig egyáltalán nem véletlen. Tisza 2007-ben döntött úgy, hogy kiszáll az irodalomból. Tudományos karriert kezdett, ám szociálpszichológiai tanulmányai során nemcsak a saját múltjával sikerült megbékélnie, de választott témája ismét az irodalom felé fordította. Beköltözött a fejébe a férfi és a nő (így, csupa kisbetűvel, meghagyva a lehetőségét, hogy bárki magára ismerjen bennük), akik „egy állandó önkereső, kiútkereső, válságszerű állapotban szenvedve” más-más perspektívából kezdték vizsgálni ugyanazokat a kérdéseket – szerelmet, elfojtást, gyászt, magányt. Kettejük szenvedését a tudomány hangján megszólaló, de nagyon is emberi terapeuta, Szakáll analizálja, aki számos különböző asszociációra ad lehetőséget a Kékszakállú hercegtől Sigmund Freudig. Történetük néhány Facebook-bejegyzésnek indult, ám egyre több pozitív visszajelzés kaptak, és végül megtöltöttek egy egész kötetet. Tisza Kata a párkapcsolaton belüli és kívüli frusztrációról, akár erőszakról, az ingerküszöböt simán átlépő ageizmusról és az általános iskolások bölcsességéről beszélt nekünk, és azt is elárulta, mivel vette el az élét egy olvasója a negatív kommenteknek: „Nem lehet mindenkinek tetszeni, nem vagy te Nutella,”