A szakadék szélén - (S)óhaj a magyar újságírásért

Összefoglaló

Szereptévesztésben van a magyar újságírás jelentős része, szinte az egész magyar médiavilág. Évtizedek óta rosszul értelmezi a maga társadalmi szerepét. Amennyire ez érthető vagy legalább is magyarázható volt a pártállami évtizedekben, annál furcsább és károsabb a parlamentáris demokráciában.

A politikusok és a reklámemberek okkal és joggal érezhetik, hogy ami nincs a hangszórókban és a képernyőkön, az nem is történt meg, vagy nem volt érdemes megtörténnie. Holott a politikusok és a reklámszakemberek is tudják, hogy az igazán nagy történések nem csinnadrattával keletkeznek. A nagy alkotások, a világváltoztató tudományos felfedezések, sőt még a politikának a fejlősé-meghatározó eredményei is általában csendben jönnek létre.

Aki a média mindenhatóságában hisz, elfelejti, hogy mai hatás holnapra nem csak elmúlhat, hanem rendszerint el is múlik. A pillanatnyi hatás tömeges mérete veszélyesen megtévesztő. És nemcsak azért, mert minden ember egyedüli példány, hanem azért is, mert vannak tartósabb hatások, mint a médiáé.

Akik ma egy, a régihez képest is elsilányított liberalizmus rabjaként idegesen prüszkölnek minden nemzeti és népi vonzódás miatt, mindenkinél ódivatúbbak, mert ahhoz ragaszkodnak, amiből Bartókék már száz évvel ezelőtt kiábrándultak. A média nem tette egykultúrájúvá vagy „egykultúrálatlanságúvá” a világot, és nem is fogja. Mert nem képes rá. Nem tudja legyőzni a színeket és árnyalatokat.

Fel kellett volna ismerni az eddig kimondatlan igazságot, mely így hangzik: a média arra való a modern társadalomban, hogy általa a társadalom párbeszédet folytasson önmagával. Vajon miért nem történt meg ez a felismerés, illetve ha most megtörténik is, miért fog homályban maradni?

Az a tény, hogy a híradásokban egyre több a deviancia, azt is jelenti, hogy a nem deviáns fontosságok kiszorulnak, egyre kevesebb számukra a tér. A mennyiségi összefüggés végül minőségivé válik.

Rejtett kamerák tartalmilag soha nem igazolódó felvételei próbálják átmeneti izgalomban tartani a közvéleményt, magánújságok címlapokon közölt bűnügyi gyanúsításai próbálnak agyoncsapni politikusokat, hogy a történetek a magántelevíziók híradásaival versenyezve felkerüljenek a közszolgálati képernyőkre is.

Nálunk hovatovább az is természetessé válik, hogy bűncselekményekben elmarasztalt személyek bizonyos közvetítésekben hősökként, társadalmi megmozdulások pozitívan ábrázol vezetőiként jelennek meg. Megesik, hogy 1956 szabadságharcosaival találják magukat egy hivatkozási rendben. A krimiszereplők bekerülnek a virtuális törtélelembe. Az értékek végletesen kifordulnak önmagukból.

Egy értelmiséginek látszó rétegnek mindig vannak szellemalakjai, akik azt hivatottak bizonyítani a képernyőn és a sajtó egészében, hogy az ész jelen van a médiában. Pedig egyre kevésbé van jelen. Az érdekességre, az olcsó tömeghatásokra való törekvés egyre inkább kiszorítja z értékes kultúrát, a tudományt.

Az lenne üdvös, ha lehetnének olyan – nem elméleti, hanem gyakorlat – iskolák, amelyek a jó televíziósok köré szerveződnek. Az újságírásnak a szerkesztőség a legjobb iskolája. Azonban a televíziók többségében ma már a vak vezeti a világtalant.