Beszterce ostroma

Összefoglaló

„A ​nagy palóc, nagy ember, mély író, könyörtelen emberlátó, legendateremtő költő. A mese, melyet Jókai pedzett, folytatódik. De az alakok már földön járnak, van testük, kezük és lábuk, bütykük, szeplőjük., Az író ruhájuk, koponyacsontjuk mögé néz, és látja, mi van zsebükben, agytekercseik kacskaringóiban, tudja, hogy miből élnek, hogy mi lappang hetvenkedő szavaik mögött, hogy a hegyen-völgyön lakodalmat, a dáridót böjt és pusztulás követi. Röntgenszerűen áthatol minden berken. Kezében boncolókés van, mellyel sebészi módon kinyitja, feltárja hőseit. Félelmetes gúnyolódó, minden nyájasságában is démoni krónikás, szigorú bíró. A táj, melyre vezet, még mindig csodás, de nem napsütéses, köd hasal rá, melyben kísértetek suhannak, régi fájdalmak rémlenek, s a tót hegyek, a felvidéki patakok hűsebb, józanabb érzete babonáz meg bennünket. Boldogtalan különcökkel, boszorkányos szerelmesekkel találkozunk, eladósodott, nagyzoló fertálynemesekkel, kik a múltat akarnák folytatni, ahelyett, hogy a jövőre gondolnának, és kacagnak elkényszeredetten, hogy ne kelljen sírniok” – írja Mikszáth Kálmánról Kosztolányi Dezső. A Beszterce ostroma föhőse is ilyen tragikus alkat. Vagy tragikomikus? Ezt Mikszáth maga sem tudta, s nem is akarta eldönteni. „Hogy bolond volt-e Pongrácz István? Ki tudja… Normális agyvelő volt-e, egy kis különcködéssel, vagy pedig tényleg hiányzott az egyik kereke? Nyegle allűr volt-e nála ez a várurasdi, vagy betegség? Hisz minden egyébről okosan, rendszeresen beszélt és gondolkozott. Meglehet, hogy az embereknek nemcsak a sorsát gyúrják át a viszonyok, hanem az agyvelejét is. Ha nem örökölt volna egy várat Pongrácz István, talán lett volna belőle ügyvéd, orvos és nem tudom én mi; de mert egy várat örökölt és egy várhoz való nevet, hát lett az »utolsó várúr«, ahogy magát a leveleiben aláírta. De különben az őrültség relatív dolog. Az abnormis embernek a rendes ember látszik különösnek. S ha az abnormis emberek volnának többségben, akkor talán a rendes eszűeké volna a Lipótmező. Nem, ezekbe én nem avatkozom, egyszerűen úgy beszélem el Pongrácz István dolgait, ahogy történtek." Igy elmélkedik a nedeci vár urának sorsa fölött Mikszáth Kálmán. Az időben eltévedt István grófot szánja, megszereti az olvasó is. Jellemvonásaiban sokszor különb ő, mint a magyar feudálkapitalizmusba kitűnően beleilleszkedő főrendek. Nemes lélek volt, és szíve, kedélye gyermekien tiszta. A regény sok különös, jellemző figurája között üde szinfolt a két szép fiatal, Apolka és Miloszláv szerelme.

A letöltéssel kapcsolatos kérdésekre itt találhat választ.