Lev Tolsztoj művei 1-10.

Összefoglaló

FÜLSZÖVEG
I. kötet - Elbeszélések
Ezzel a kötettel indul meg a Magyar Helikon Könyvkiadó tíz kötetre tervezett Tolsztoj sorozata, melynek első nyolc kötete az író szépirodalmi műveit, utolsó két kötete pedig értekező prózájának, leveleinek és naplójegyzeteinek bő válogatását tartalmazza.
Az első kötet Tolsztoj Gyermekkor, Serdülőkor, Ifjúság című elbeszélésciklusát, valamint az író fiatalkori, 1852 és 1859 között írott tizennégy novelláját foglalja magába.
Tolsztoj fiatalkori írásaiban csodálatosan egyesül a legszemélyesebb élményvilág és a klasszikusan érett realisztikus ábrázolóművészet. Más írók életük delén túl fordulnak vissza gyermekkorukhoz, Tolsztoj - már huszonhárom éves korában - a látás férfias komolyságával és humorával, az ábrázolás biztos művészetével idézte fel gyermekkorának világát. Művészetének legjellemzőbb erényei - a páratlan lélektani éleslátás, a szigorú, s egyszersmind gyengéd jellemrajz, az önámításra képtelen erkölcsi tudatosság, a tárgyi részleteknek s a testi megjelenítésnek érzékletes gazdagsága, az elbeszélés arányos egyszerűsége - mind jelen vannak már ifjúkori műveiben is.
II. kötet - Elbeszélések
Kötetünk Tolsztoj 1863 és 1886 között írott elbeszéléseit tartalmazza. Első darabja a Kozákok, utolsó az Ivan Iljics halála. E negyedszázad alatt írta meg Tolsztoj a Háború és béké-t és az Anna Kareniná-t, ekkor élte át gyötrelmes belső válságát, amelyből az orosz eszmetörténet jelentős fejezetét alkotó "tolsztojánus" tanok születtek meg.
A nagyszabású regényépítés s az intellektuális keresés kettős erőfeszítése szerényebb helyet juttatott Tolsztoj szellemi munkásságában a novellairodalomnak. Elbeszéléseit erkölcsi eszméinek hordozójául szánta - sok közöttük a tanmese, példázat s az iskolai ábécéskönyve részére írott gyermekmese. E tömör és rendkívül egyszerű írásokat éppen parabolisztikus élességük miatt érezheti korszerűnek a mai olvasó, s egyszersmind tanúja lehet annak a különös szellemi ellentmondásnak, hogy Tolsztoj a tanító célzatú írásokkal szinte egy időben írta a teremtő művészi elfogulatlanságnak olyan mesterműveit, mint a Polikuska, a Holsztomer és a Dekabristák.
III. kötet - Elbeszélések
A Tolsztoj-sorozat harmadik kötete az író 1890-től haláláig írott elbeszéléseit, a függelékrészben pedig 1851 és 1908 között írott, befejezetlen novellatöredékeit tartalmazza. Az előbbiek közül kimagaslik a Kreutzer szonáta hatalmas erejű és megdöbbentően elfogult vitairata a gazdagok házassági erkölcse és általában a testi szerelem ellen, a Szergij atya önkínzóan ironikus példázata a passzív, emberektől elvonult szentségkeresés lehetetlenségéről, a Gazda és cseléd mélyre világító s megfogalmazásában kristályosan egyszerű párhuzama a vagyonszerzés és szeretet összeférhetetlenségéről, a Hadzsi Murat színgazdag és kemény rajzú nagy körképe a hódító Oroszországról, a leigázott kaukázusi törzsektől a cári udvarig. Valamennyi kései novellában megnyilatkozik a válaszaiban utópikus tolsztoji filozófia, itt-ott elhalványítja a művészi ábrázoló erőt, sokszor azonban az irányzatosság kiélesíti az író látását, felvillanyozza szatírikus erejét, vagy éppen szenvedélyes költői lendületet ad az öreg Tolsztoj novellákba rejtett reménytelen prófétáinak.
IV-V. kötet - Háború és béke I-II.
Nagy tér, nagy idő, földrésznyi események, császárok, hercegek, parasztok, katonák, rengeteg ember, köztük az olvasót holtig elkísérő emlékalakok, csecsemősírás, haldoklók lázképei, aranyló hétköznapok és temérdek elpazarolt vér, százezrek halálával írott kísérleti történetfilozófiák s köztük a boldogságvágy apró mozdulatai, családi közhelyek időtlen bölcsessége - egészebb világ teremtésére elbeszélő még nem vállalkozott, ha csak egy nem: az Íliász szerzője. Tolsztoj sem azelőtt, sem azután nem lelte oly megszállott örömét az írásban, mint a Háború és béke hét bő esztendejében, mikor szelleme minden erejével a regényt fűtve, "csak írónak, semmi másnak" vallhatta magát. Ám ebben az óriáspanorámában is színre lép, ha nem is a próféta még, de a nagy kérdező, s feldúlja néhol látomása rendjét, csakhogy kérdezhessen. Thomas Mann szavaival: "Művészi szemszögből nézve mégis ez a titáni ügyefogyottság adja művének azt az óriási erkölcsi nyomatékot, azt az Atlaszhoz mérhető morális izomterhelést és felkészültséget, mely a szenvedő Michelangelo világára emlékeztet."
VI. kötet - Anna Karenina
Sok regény szól a házasságtörésről, mind közül a leghatalmasabban Tolsztoj Anna Kareniná-ja. Karenina szerelmét és megsanyargatását egy évszázad múltán is közel érezheti magához az olvasó, noha az Anna körül zsibongó nagyvilági társaság elegáns könyörtelenségének rajza immár csak híradás az elsüllyedt történelemből. "A világirodalom legnagyobb társadalmi regénye" - Thomas Mann méltatta így az Anna Kareniná-t - egyszerre volt Tolsztoj művészi búcsúja a szerelemtől és gondolati előkészülete a prófétaszerepre. Egy kötetben szinte két regény: Annáéban Tolsztoj elmondhatta mindazt, amit az érzéki rajongásról egyáltalán tudott, s amit csak művészi alakban mondhatott el, Levinében pedig megfestette önarcképét, a helyzetével erkölcsileg meghasonlott földesúrét, akinek önvizsgálatát és felismeréseit később már csak a röpiratok nyelvén vagy a gondolatnak szigorúan alárendelt szépprózában tudta megfogalmazni. Tolsztoj művészi korszakának ezt az utolsó nagy emlékművét Németh László fordítása állította méltó helyére a magyar nyelvű világirodalomban.
VII. kötet - Feltámadás
Harmadik regényét, a Feltámadás-t Tolsztoj már "szellemi fordulata" után, a múlt század utolsó évtizedében írta. Ha a Háború és béké-ben és az Anna Kareniná-ban az elemző lélekrajz, a részletező történelmi és társadalmi tablófestés, az élet kisebb-nagyobb eseményeinek önmagukért való megelevenítése, a jóval-rosszal szembeni megértően epikus fölény ragadja meg az olvasót, a Feltámadás a forradalom előtti orosz társadalom valamennyi intézményével és összes erkölcsi fogalmával szembeszegülő lázadás drámája. Hatalmas, engesztelhetetlen ítélet ez a regény, melyben az író rokonszenvét csak a börtönök sorsüldözött népe, a száműzött forradalmárok és földesúri rend alatt tengődő parasztok érdemlik ki. Mélyebb világba Tolsztoj nem is szállhatott volna. S odalenn nem csupán új erkölcsi és társadalmi szemléletre talált, de egy olyan tiszta és lényeges művészi nézőpontra is, amelyből megírhatta élete legfilozofikusabb és legoroszabb regényét, úttörő kísérletként a XX. század elvontabb és ítélkezőbb elbeszélő stílusa felé.
VIII. kötet - Színművek
Kötetünk Tolsztoj nyolc színművét tartalmazza: paraszti mesejátékot, úrcsúfoló szatírát, naturalista népdrámát, lélektani drámát, bölcseleti drámát: műfaja mindnek más, szelleme mindnek közös: a tolsztoji morál, egyikben mint keresés, másikban mint tanítás. A nyolc közül hét az író szellemi fordulata után született: új felismerései megfogalmazásához Tolsztojnak szüksége volt a dráma éles dialektikájára. Azóta is tart a vita: elvont tételeket vagy eleven drámai hősöket ütköztetett-e össze színműveiben Tolsztoj. Mi erősebb bennük: az erkölcsfilozófiai lecke vagy az öntörvényű életsorsok ábrázolása? Bizonyos, hogy Tolsztoj elbeszélő művészete hatalmasabb színpadánál, de aligha vitatható, hogy minden darabja egy nagy lélek heves és őszinte mozdulata, s minden dialógusán rajt látni a kor legnagyobb orosz írójának erős keze nyomát.
IX. kötet - Tanulmányok, cikkek, vallomások
Shakespeare, Maupassant, Csehov és Gogol műveinek elemzése, esztétikai vizsgálódás, a művészet hivatása, a tudomány és a technikai civilizáció paradoxonai, osztálykiváltságok, állam, erőszak, háború, bíráskodás, kivégzések, földkérdés, éhínség, a parasztok és a munkások nyomora, városi és falusi szociográfia, a biológiai társadalom-szemlélet és a politikai gazdaságtan bírálata, a pravoszlávia és az evangéliumi erkölcs szembeállítása, az erőszakmester engedetlenség tana, egy racionális-világi valláserkölcs alaptételeinek kimunkálása - Tolsztoj minden fontos gondolata helyet kapott ebben a kötetben. Szépirodalmi műveinek olvasói otthonos közegbe jutnak Tolsztoj gondolati prózájában: csak éppen kiélezettebb alakban találják meg ítéleteit és próféciáit egyaránt. Hat-nyolc évtized sem volt elég ahhoz, hogy Tolsztoj független szelleme bezáruljon az eszmetörténet múzeumába. Az eltelt idő segít az olvasónak lehántani Tolsztoj gondolati művéről tárgyi tévedéseit, egyszerűsítő ítéleteit, értetlen illúzióit, nélkülük azonban annál kihívóbb és gondolkodásra kényszerítőbb ami megmaradt: Tolsztoj, a nagy kérdező. Jellegzetesen múltszázadi író volt, mégis kortársunk mindmáig.
X. kötet - Levelek, naplójegyzetek
Tolsztoj tömegével ontotta a leveleket és a naplójegyzeteket: érzelmi-gondolati munkájának mindennapos lecsapódását. E műfajokban rögzítette életének kisebb-nagyobb eseményeit, aggodalmasan értékelte testi és szellemi állapotának fejleményeit, számot adott műhelygondjairól, építette, szabályozta kapcsolatait, de legfőképpen világképét fejlesztette, árnyalta, summázta fáradhatatlanul. Radikálisan tagadta az egész fennálló rendet és kultúrát, kormányzatot és egyházat, osztálytagozódást és munkamegosztást, a kapitalizmussal együtt járó technikai fejlődést, a konformista tudományt és az elvont művészetet. Mindezekkel szemben pedig parancsolóan hirdette a tolsztojánus megoldást: a romantikus paraszti kommunizmust, s a maga etikai fogantatású, laikus-racionális istenhitét, követendő magatartásként pedig az Eszkétikus, szeretetvalló és erőszakmentes erkölcsi lázadást. A levelezés és a napló minden külső elemzésnél meggyőzőbben, megrendítő közvetlenséggel tárja föl Tolsztoj következetlenül következetes filozófiájának nagyságát és csődjét. Műveinek kilenc kötetét méltán követheti nyersebb és gazdagabb zárótétel gyanánt a tizedik, a levelek és a napló személyesebb, de talán egyetemesebb Tolsztoja