Tója vagy tottja?

Összefoglaló

áng Zsolt 2008-as, Tója vagy tottja? címet és „A” „romániai” „magyar” „irodalom” „története” alcímet viselő esszé- és kritikakötete bővelkedik humorban, amely azonban nem feledteti el azt az érzékeny vizsgálódást, amelynek segítségével a szerző irodalmi, művészeti, társadalmi jelenségekhez közelít. A kötet két nagy egységre oszlik: a Tója? fejezetre, amely nagyobbrészt esszéket és a Tottja? címűre, amely pedig javarészt (Lángnál szintén esszébe hajló) kritikákat, recenziókat, ismertetőket tartalmaz. A kötet taglalása előtt két megállapítást szükséges tennem: Láng nagyszámú, bár így is alaposan kiválogatott könyvet vesz górcső alá, ám most nem térek ki mindegyikre. A másik megjegyzés önnön állapotomat jellemzi e rövid írás előtt: „A nagyszabású puszta gondolata is nagyszabású.” (Láng Zsolt: Itthonév, 6.)

A fentebb említett Láng-humor sajátossága: iróniával tekint mind mások, mind saját maga értelmezéseire. Az előbbire jó példa az, amikor Láng az Erdélyben létrejött irodalmi művek osztályozását megkísérlő „egyes” szemléletet kifigurázza: „Divat Erdélyt a novella hazájának nevezni, merthogy geopoétikailag ez a dombok és a vizek által »kicsiny tájegységekre« szabdalt fennsík, a maga emelkedettségével és lefojtott tektonikájával a rövid lélegzetű »drámai—lírai formának« kedvez”. (21.) Az önnön értelmezésére (is) vonatkozó iróniát pedig bemutatja az az egység, amelyben szabadkozik, hogy miért nem merül el jobban abban a kérdésben: mely szerzők kerültek be a magyarországi kánonba a romániai magyar irodalomból. Mentegetőzését egy lábjegyzettel kommentálja: „Ez persze túlzás. Inkább a kedvem kevés a névsor összeállításához”. (4. lábjegyzet, 15.) A humor természetszerűleg a társadalomban feltűnő fogyasztói (világ)szemléletet is érinti. Ezt a Kincses képeskönyv. Kolozsvár kapcsán felmerülő (egy lehetséges) gondolatsorral modellezi: „Milyenek voltak a macskák akkoriban? És mit ettek? Whiskast-e vagy egeret?” (195.)

A Tója vagy tottja? címében rájátszik a kolonialista szemlélet iránti kétséges hozzáállásra. „A” „romániai” „magyar” „irodalom” „történetet”-fejezet ezt finoman, de tisztázza. A Tója?, azaz az első rész nem operál vágattal. Szerencsére finoman összefűzi a második rész kritikáival a problémafelvetéseket. Ezeket szétszálazva megfigyelhető, hogy Lángot a fordítások, az együttműködések, a kollektivitás, a kisebbségi lét, az olvasás, az értelmezés, a színház, a színház nyelvisége foglalkoztatja e kötetben erősen.

A fordítások, így az együttműködések és a kulturális érintkezések esetében jelzi a különbséget az ideológiailag kötelezett egymásra hatások, fordítások és a tényleges érintkezések között, amelynek nagyra becsült példáját látja a Horváth Andor révén megjelent Tanúskodni jöttem. Válogatás a két világháború közötti román emlékirat- és naplóirodalomból című kötetben. Ha a kontaktusok szóba kerülnek, akkor fontos hangsúlyozni, hogy Láng nem hagyja reflektálatlanul azon köteteket, amelyek az egymás mellett élést fejtegetik. Erre példa a Csirák Csaba által szerkesztett Szatmári zsidó emlékek-könyv és Hajdú Farkas-Zoltán Székelyek és szászok című munkája. E kérdéskörrel összefüggésben említhetők (és valamennyire annak részei) azon egységek, amelyekben Komoróczy Géza Bezárkózás a nemzeti hagyományba-könyvén vagy a Lehet — nem-lehet? Kisebbségi létértelmezések 1937-1987-1995 című alapköteten keresztül elemzi a kisebbségi létre adott válaszokat.