"A magyar-román zöld határon át kísértünk sok lengyelt"

Összefoglaló

A XX. századi magyar történelem második világháborús esztendeinek – 1939–1945 – egyik soha nem feledhető és emlékezést/emlékeztetést kívánó eseménytörténete a Magyarországra érkező lengyel katonai és polgári menekültekkel kapcsolatos össznemzeti együttérzés és támogatás. A német-lengyel, majd a szovjet-lengyel háború következtében lengyel polgári és katonai személyek tízezrei menekültek el hazájukból, nem kívánván a megszállók uralma alatt élni. A „hivatalos Lengyelország” vezetőinek többsége az országukkal szövetségesi viszonyban lévő – de a katonai segítségnyújtástól elzárkózó – Román Királyságba menekült, ahol internálás lett szinte kivétel nélkül a sorsuk, hogy majd később a többségük legális és illegális úton elhagyhatta Romániát. Ugyanezen idő alatt Magyarországra is lengyelek tízezrei érkeztek, hiszen Magyarország állásfoglalása már a háború kitörése előtt egyértelművé tette: az ország semmiféle, a lengyelek számára hátrányos megoldásban nem vesz részt és nem is támogatja a támadókká. A Magyarországra érkező lengyelek, katonák és civilek egyaránt a magyar társadalom egészének a szimpátiáját és támogatását elnyerték. A nemzetközi jog előírásai szerinti elbánásban részesültek a befogadottak és nem kevesek számára tették lehetővé a lengyel állammal szövetségesi viszonyban lévő Nagy-Britanniába, Franciaországba, illetve ezen hatalmak „mandátum területeire” való távozást. Magyarországon nemcsak a segítségükre létrejött magyar társadalmi, emberbaráti szervezetek működtek, de a „hivatalos Lengyelország” követsége, megalakuló lengyel szervezetek is működhettek.