Határhelyzetek (Paul Celan költészete és magyar recepciója)

Összefoglaló

A Határhelyzetek monografikus igénnyel megírt munka, amely Paul Celan költészetét, és ennek az 1945 utáni német és magyar irodalomban betöltött szerepét, hatását vizsgálja. Két nagyobb fejezete közül az első Celan életét, szülőhelyét, a bukovinai irodalmat írja le, az elemzés vezérelvéül a verseknek a történelemhez és a különböző ideológiákhoz való viszonyát választva. A korábbi – magyar és német – Celan-monográfiákhoz képest Kiss Noémi munkájának újdonsága éppen ez a kérdésfeltevési mód, amelynek révén Paul Celan és a hermetikus líra irodalmi és filozófiai hatásának eddig még alig, vagy csak részben érintett területeit tárja fel, s egyúttal elhelyezi Celan költészetét a kelet európai líra speciális huszadik századi áramaiban. A kötet a magyar irodalom nézőpontjából ütközteti egymással azokat a dialógusokat, amelyeket Celan nyelvének a háborúhoz és a holokauszt költészetéhez való viszonya kezdeményezett a filozófiában és az európai irodalom 1945 utáni alakításában. A dialogikus irodalom- és ideológia-felfogás határozta meg például Peter Szondi, Adorno, Habermas, Gadamer és Derrida viszonyát Celanhoz. E szerzők esztétikai vitái csak a kilencvenes években váltak ismertté Magyarországon. A Határhelyzetek felfedezései közé azonban nem csak e viták bemutatása, reflexív ismertetése tartozik: a szerző bevezeti olvasóját a bukovinai irodalomba, oda, ahonnan Celan könyvei „származnak”. A csernovici költők és az ottani emlékező versek toposzai, vagyis Bukovina mint irodalmi táj sok tekintetben meghatározta Celan költői hangjának kialakulását. Földrajzi értelemben igencsak kelet-európai lírát olvasunk, írja Kiss Noémi, ha Celan versei kíváncsivá tesznek minket – nem lehetett véletlen, hogy e költészet a magyar irodalomban is oly nagy hatást váltott ki.A könyv szerkezetileg két részre bontja Celan befogadásának elemzését: német és magyar fogadtatásról beszél. Ahogy a német irodalomban, úgy a magyar költészetben és irodalomtörténetben is feltűnően nagy párbeszédképző erővel rendelkeztek Celan költészetének olvasói. Itt kétféle hatást különböztet meg a szerző: egyrészt Celannak a magyar fordítókra gyakorolt hatását, másrészt a magyar értelmezői irodalom kitüntetett figyelmét. Elemzi Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes és Celan költészetének kapcsolódási pontjait, valamint Oravecz Imre, Marno János és Schein Gábor verseit, amelyekre az előzőeknél nagyobb hatást gyakorolt Celan. Lényeges kérdése a kötetnek az is, hogy hogyan értelmezték a magyar irodalomban a nyugati hermetikus lírát. Végül Paul Celan Tenebrae című versének négy magyar változatát veti össze egymással, s arra a következtésre jut, hogy a fordítás soha nem nyugvó, a magyar irodalom alapvető létét meghatározó esztétikai élménnyé válik annak az olvasónak a számára, aki összeveti az eredetit és a magyar változatokat.A szélesebb olvasóközönség ebben a könyvben olvashat először Celan és a háború utáni magyar líra kapcsolatáról. Miután az első részben az egyes interpretációs nézőpontok kialakulásának vizsgálata kerül előtérbe – feltevődik a kérdés, vajon mi az oka a különféle olvasói, esztétikai közelítési módok sokféleségének, a megjelenő értelmezői hangok olykor jelentős módszertani eltéréseinek; hogyan hatott a hatvanas évek szerző-vitája, a hermeneutika és a dekonstrukció olvasási gyakorlata és az egyre inkább a kultúratudományokba illeszkedő irodalomtudomány horizontja egyes kiemelten olvasott versek megítélésére –, a második olyan kérdéseket intéz az életműhöz, melyeket a németországi gyakorlat elmulasztott, vagy még fel sem tett. A „magyar” kérdésfeltevésnek nem titkolt szándéka, hogy valamilyen módon összekapcsolja az értelmezők következtetéseit. Ezért is hoz újabb, meggyőző eredményeket néhány Celan- és Oravecz-vers újraolvasása két retorikai alakzat, az irónia és a hermetikus beszéd szempontjából.