Zümmögő

Amikor Prőhle Gergely személyes emlékkel indítja a nyolcvannyolcadik születésnapjához közeledő Kányádi Sándor köszöntését, és elmeséli, hogy a középiskolában, egy Mikes Kelemenről szóló tanulmányiverseny-dolgozat kapcsán találkozott először az ünnepelt költészetével, méghozzá egy éjszakai rádióműsort hallgatva, gyanús lesz, hogy a Kányádival való első találkozás épp olyan generációs emlék, mint a megszakított Kacsamesék. Mindenki tudja, hogyan történt, de a költészet generációkon átívelő jellegéből kifolyólag nem számít, hány éves a jelenben. Ha lehet egy apró közbevetése a prózai énnek, akkor most megjegyzi, hogy ő valamikor a kétezres évek elején, egy gyöngyösi gimnáziumban találkozott először a Két Lábon Járó Magyar Irodalommal, akit véletlenül épp Kányádi Sándornak hívtak. A heves megyei falvak környékén akkoriban madár se járt, nemhogy kortárs irodalmár, Kányádi látogatása ezért ún. életre szóló élményként maradt meg benne, kitörölhetetlen bizonyítékaként annak, hogy nem számít, hányat írunk, a gimnazisták Latinovits Zoltánra szeretnének a legjobban hasonlítani versmondás közben. A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatóját a Vannak vidékek ciklus vezette be a Kányádi-univerzumba, amelyből az este során mindössze az Indiánének utolsó bekezdése hangzik el („vannak vidékek/ahol a népek/csöndben az ágak/jelekkel élnek/beszélni félnek/viharra várnak”), és nagyjából a végszóra meg is jön a vihar.