Egy magyar nábob I-II. (Gyűjteményes díszkiadás 68-69. kötet)

Összefoglaló

„Ne ​vegye tőlem rossznéven, hogy oly ritkán és oly sokára írok. Kétannyi a dolgom, mint amennyi az időm: a lappal való foglalatosságok elveszik annyira egész nap az időmet, hogy csak estefelé pihenhetek meg – pihenésnek nevezem pedig azt, amikor leülök írni.” 1853-ból datálódik e levélrészlet, melyet Jókai Mór írt édesanyjához. A pihenésképpen írott regény pedig az Egy magyar nábob volt. És valóban: olyan belefeledkező kedvvel, édes színeket szőve meséjének szövetébe, annyi természetes, üde bájjal, humorral adja azt elő, mint talán egyetlen regényét sem. A regény keletkezéséről több változatot ismer az irodalomtörténet; a szerző maga kétízben is megemlítette, hogy az alapötletet, „az első akkordokat” feleségétől kapta. Hogy így volt-e valóban, nem tudjuk, aminthogy az sem eldöntött, ki szolgált a regény főhősének, a nábobnak modelljéül. Talán – legalábbis így mondotta később Jókai – Józsa Gyuri, a hirhedt alispán, akiről adomák sora keringett akkor a két hazában. Mikszáth Kálmán szerint a regény valóságos történelmi alapja Kékkő várurának, báró Balassának története, aki hetvenéves korában egy fiatal, szegénysorsú lányt vett feleségül. Bennünket persze sokkalta jobban érdekel, hogy Kárpáthy János személyében Jókai a magyar középnemesség halhatatlan típusát alkotta meg, kinek öregkori megifjodása mintha távolról azt a másik, nagy változást is példázná, ahogyan egész Magyarország megújult a reformkor éveiben. Valóságos történelmi személyek rejtőznek Szentirmay Rudolf, István gróf, Miklós báró figuráiban is. E férfiak a reformkor vasakarattal, izzó értelemmel küzdő hősei; nem nehéz felfedezni bennük Széchenyi Istvánt, Wesselényi Miklóst. Hogy ösztönösen vagy tudatosan – nem fontos –, de Jókai egy ígéretesen tündöklő, gyönyörű korszak eszméit elevenítette fel az 1853-as esztendő szomorú Magyarországában.