Akutagava noteszéből

Összefoglaló

„Mindegyik szó ima, csak valahogy kihalt, kirohadt belőlük valami” – írja Győrffy Ákos második könyvében, s örvényként működő prózaverseinek hatása alatt nem nehéz belátni, mekkora fájdalmak és szorongások táplálják ezt a kétpólusú tapasztalatot. Valóságos, tiszta, panelektől mentes költészete elemi erővel, kivételes autonómiával rázza le magáról a költői megszólalásmódok divatos változatainak kényszerzubbonyát, hogy visszanyerjen a szavak számára egykor evidens tartalmakat, jelentéseket. Egy fekete-fehér film képei peregnek a kötet lapjain – félhomály, ősz, köd, alkonyat, ösvények, madarak, fák, vizek: a halvány derengésben csak a látvány az, amit tudásként birtokolhatunk. Nézünk, mint a moziban, gyanútlanul, s miközben olvasunk, egyszer csak azt látjuk, mi is ott vagyunk. Benne, ebben az egészben, s akkor az van, hogy hol van a kijárat, gyújtsanak fényeket, mert hát hogy lehet ép ésszel kibírni ezt. Reménykedni kezdünk, hátha mindezt csak olvastuk valahol. Adhat-e többet egy verseskötet? Emberek, esemény az irodalmi ügymenetben: új minőség született. A kortárs magyar költészetben régen volt ilyen.