Lélekvirágok - 100 magyar dal a XIX. század derekáról (Hasonmás kiadás)

Összefoglaló

A maga idején úttörőnek számító munkát vesz kézbe az érdeklődő kottaforgató. Füredy (Füredi) Mihály és Bognár Ignác 1851. évi kiadványa jórészt népszínmű melódiák füzére, méghozzá a késő reformkori eredetű színjátéktípus dalainak első nagyszabású, gyűjteményes és kottás közzétételeként (énekhangra és zongorára). Korabeli közmegbecsültsége is érzékeltetheti a kötet jelentőségét, hiszen tíz esztendő leforgása alatt két további kiadást is megért (1853, 1861). A benne szereplő – és azokhoz hasonló – magyar dallamok szóltak akkor országszerte mindenfelé: nyilvános és zárt helyeken, színházakban és az utcán, bálokon és egyéb vigalmak mámorába feledkezve – sőt olykor pusztán a remény táplálójaként is, szűk körben, 1849 őszétől. Népszerűségük társadalmi osztályok fölöttinek volt mondható: dalait magáénak érezte jószerivel a teljes nemzet – nemes, polgár és pórnép egyaránt. De nem Csupán az egykorú magyarságot vonta bűvkörébe ez a friss-zamatos dallamkincs: elegendő a lelkesült, külföldi feldolgozók közül Johannes Brahmsra – s így mindenekelőtt a Magyar táncok örökzöld sorozatára – utalni, melyből több műnek is konkrétan Füredy Mihály és Bognár Ignác 1851. évi dalkötete volt a forrása! S egy olyan nagyságrendű hazai muzsikus, mint Mosonyi Mihály, kizárólag Füredy és Bognár – most újbóli közreadásra kerülő – gyűjteményére támaszkodott, alapanyagot mentve zongorára szánt többrészes, rapszódiaszerű dalfeldolgozásaihoz. De a Szép Ilonkának, Mosonyi első magyar operájának, ugyanúgy jelentős szellemi hátteret biztosított a 100 magyar népdal, mint azt a későbbiekben maga a zeneszerző is kifejtette. Így az érdeklődő kottaforgató Brahms, Mosonyi és kortársaik számos da rabjának dallamforrásaira is rálelhet a jelen újraközlés révén.
Igen változatos e dalok világa. Túlnyomó többségük természetesen szerelmi ének, de akad közöttük annak álcázott, politikai ízű hazafias melódia is: ilyen az átszövegezett Kossuth-nóta, melynek 1850 körül énekelt, vokális ősalakja is megismerhető a jelén kötetből. A dalszerzők között volt többek mellett Egressy Béni, Szénfy Gusztáv és Bognár Ignác; a versszövegek nagyrészt anonim költőktől származtak, de Petőfi Sándor-, Kisfaludy Károly- és Szakáll Lajos-megzenésítések is helyet kaptak a gyűjteményben. Valódi népdalok, egyéb régi magyar melódiák (utóbbiak között a híres, Petőfi által versbe szőtt „Cserebogár”-énekkel) és divatos, új csárdásdallamok árnyékában, szerényen meghúzódva, föltűnik már a magyar nótastílus korai képviselője is a kötet lapjain. Mindezek együtt, a magyar életérzésből fölfakadóan, abból kisarjadva: a magyar lélek virágai. Csakúgy, mint lényegi otthonuk, maga a népszínmű, amely sematizálódó voltában is a nemzeti eszme talán legfontosabb színpadi hordozójává lett 1849 után. S amit nem mondhatott cl a szöveg, közvetíthette a muzsika. Nagyrabecsülést érdemlő alkotóik – és napi művelőik úgyszintén – tették, amit csak tehettek, még a legnehezebb időkben is Tompa Mihály szózatának szellemében cselekedve: „Fiaim, csak énekeljetek!” Közéjük tartozott Füredy Mihály és Bognár Ignác, a 100 magyar népdal két, hajdani közrebocsátója is.
A XIX. század magyar daltermése nemzeti kultúránk jelentékeny – ám ma, általános értelemben már (vagy inkább: még?) csupán hézagosan ismert – szelete. A 100 magyar népdal újraközlése nem tudományos, hanem gyakorlati célú; távolabbra törő, remény szülte gondolat az élő nemzeti dalrepertoár bővítése általa.