A biztonságpolitika kihívásai

Összefoglaló

A biztonságpolitika mint stúdium a hetvenes, nyolcvanas évek fordulóján jelent meg az egyetemi és posztgraduális kurzusok tantárgyi struktúrájában. Létét annak a tendenciának köszönhette, amely az első nemzetközi enyhülési szakaszban a háború és béke, a fegyverkezés és leszerelés, a konfliktusok és válságok kérdését a katonai szférából át kívánta emelni a nemzetközi kapcsolatok politikai területére. A hidegháború körülményei azt bizonyították, hogy az államok, országcsoportok közötti, elsősorban európai feszültség megjelenési formája ugyan a katonai erőviszonyokban tükröződik, gyökerei és kezelési módjai azonban messze nem itt, hanem a politika tartományában keresendők. Magyarországon a nemzetközi biztonság elméletének és gyakorlatának térhódítása egybeesett a nyolcvanas évek elején kezdődő külpolitikai nyitással. Legitimálta a kutatási és oktatási területet, hogy a nemzetközi politikai folyamatokban is megjelentek a biztonságpolitikai intézmények, nevezetesen az EBESZ (akkor még EBEÉ), és elsősorban a rendszerváltási folyamat előkészítése és bekövetkezte során a hazai politikai intézményekben, parlamenti munkában megjelentek az adott névvel illetett szervezetek. Konszenzussal sikerült a parlamentben elfogadni a Biztonságpolitikai Alapelveket, nyilvánvalóvá vált a kérdés tárcaközi, összetett jellege, nemzetközi volta. A külpolitikában a napi és hosszabb távú gyakorlat fókuszába került a biztonság kérdése, és nyilvánvaló volt, hogy ennek gazdája semmiképp sem a védelmi szféra, a biztonság nem katonai, hanem alapvetően politikai kérdés. A térségben zajló és hazánkat közvetlenül érintő válságok, majd konfliktusok a kérdést még inkább előtérbe helyezték, a nemzetközi fórumok és tárgyalások elsődleges napirendje lett a biztonság problémája.