Púp a végzet fenekén (Humoros történetek)

Összefoglaló

István, a majdnem néhai szegény ember

Holott még hallott a ˝halott˝. Csak kómában volt a koma. Mozdulatlan szétvetett végtagokkal hevert az olajos padlón, üveges élettelen szemekkel meredt az elhunyt a semmibe.
A jelenlévők utoljára még tenni akartak a megboldogultért valamit.
A sírásó lelépte és megfésülte, az atya keresztet vetett, a harangozó a lábával harangozni, a pultos lány sírni kezdett; a lezüllött sebész a kését markolászta, Zoli meg a pultos lány fenekét, Miska felállt de visszaesett, a Részeges Sanyi csuklott.
A sokat tapasztalt, praktikus kocsmáros végigöntötte egy vödör vízzel.
-Ha halott, úgyis meg kell mosdatni, ha meg él, legalább tiszta lesz.- indokolta a vízpazarló aktust.
Elégedettek voltak önmagukkal, úgy vélték megtették, amit a végtisztesség e pillanatban megkövetelt.

A vízzel való találkozás iszonyatától a néhai, azaz a mégsem megboldogult összerázkódott és énekelni kezdett:
-Esik eső csendesen, lepereg az ereszen, az eeereeszen…
Felsóhajtottak a jelenlévők, különösen a pultos lány és megigazította a bugyiját. Mindenki megkönnyebbült.

A wc-n ücsörgő, székszorulástól gyötört Gazsi is, aki mit sem tudva az egészről, a siker boldog mosolyával, lépett az ivóba.
-Sose halunk meg! – kurjantotta vidáman, új dalba kezdve.
Az amúgy is csalódott sírásó rosszalló pillantást vetett rá, és mérgesen összekócolta a nótás kedvű halott frizuráját.
E bájos vidéki életkép után talán illenék megtudnunk ki is valójában, kit is tisztelhetünk a kis híján elhunytban?
No persze halottakról jót vagy rosszat.
A majdnem jobblétre szenderült delikvens, egy igen- igen szegény ember. Ez a szegény ember naphosszat a kocsmában ücsörgött és csak néha – néha vállalt alkalmi munkát.
A korsók, majd önmaga ürítgetésével számos napot töltött el a csapszékben.
Így el is nevezték Napszámos Pissstának.

Nem volt ennek a Pissstának se …, se macskája. De se kutyája az volt. Csak nem így hívták. Míg gazdája ürítgetett, ő a környék szukáit prütykölte.
Így el is nevezték Prütyöknek.
Pisssta azt vallotta, hogy több nap, mint feles (a rendőröknek még mást is). Ezért a becsületsüllyesztőben a napi súlyemelést először egy felessel kezdte. Bár mindig tudta hol a határ, mivel igen jó ivócimborája volt a határőr. Egyébként azt hangoztatta:
-Ha este még fel tudok állni a kocsma asztaltól, iszok még egyet; ha nem, hát hazamegyek, mert kidobnak.

No ehhez a szegény emberhez ment oda később egy másik szegény ember, aki egész nap a földjén törte magát és a kukoricáját.
Így el is nevezték Bercinek. (Jó hatvan éve, amikor megszületett.)
Mivel az egész napos munkától igen elfáradt, úgy gondolta keres valakit, aki segít neki a kocsiról a kukoricát otthon lerakni. Ezért megkérdezte Napszámos Pissstát:
-Te Pisssta, ráérnél-e a kocsiról a tengerit lehányni?
Pissstának a tenger szótól rögtön háborogni kezdett a gyomra, de azért kissé imbolyogva felállt, és egy hukkot szólt:
-Hol van az, amit le kell hányni?- érdeklődött és már indult is, nehogy késő legyen.
Pisssta végül Berci bácsiéknál mindent lehányt. A kukoricát is. Amália, Berci bácsi bűnbeeséstől mentes lánya, alig győzte a takarítást utána.

Mivel ritka a jó munkaerő, ezért Pissstát másnapra ismét meghívták, immár a kukorica fosztására. Pisssta boldogan, szívesen ment fosztani. Reggel a kapuban, némi bűntudattal nagy csokor, utcán szedett dália csokrot nyújtott át az ártatlan leánynak, Amálnak.
Gáláns lovagként, rigmusba szedte szavait:
Szívemnek oly kedves Amália
Szép szó helyett a dália
Ki ne törjön a patália
Drága Amálka
Szeretném ha kamálna
Amália boldog ám zavart pillantással köszönte meg a csokrot.
-Ugyan ne izéljen már Issstván.- pirult el szendén a virágokat babrálva.
Amália, akinek elől szinte minden foga megvolt, Pissstára villantotta ellenállhatatlan mosolyát. Ám Pisssta a kapufélfát erősen markolva az enyhén hullámzó talajnak csak úgy, mint a szűznek bizonytalanul de ellenállt. Amália különben alig nézett ki ötvennek, pedig csak negyven lehetett, ám szilárdan őrizte leányságát, és várta a fehér lovon érkező királyfit, aki majd elveszi azt is, és őt is a nászi nyoszolyán.
Végül nyakig pirulva szűzies mosollyal vette át a kissé hozzá hasonlóan hervatag bokrétát.
Némi céltalan toporgás, szemérmes pillantás után a muslicák és Amália bekísérték a házba az udvarias legényt.

Bent a hántásra váró, halomba rakott kukoricacsöveket négyen ülték körbe. Napszámos Pisssta, Amália, Berci bácsi, és a demizson.
Pisssta arcán muslicák, Amália arcán szende mosoly, Berci bácsi arcán barázda, a demizsonban kisüsti pálinka volt.
Az élvhajhász Prütyök pedig Amália kedvenc ölebén volt.
Neki kezdtek a nehéz munkának. Indulásként Berci bácsi Pisssta vállára, Amália Prütyökre, Pisssta a demizsonból nagyot húzott.
Telt az idő, haladt a munka. Pisssta egyre sűrűbben nézegetett Amália felé, aki miközben balkezével kecsesen a kukorica csövét fogta, jobbjával ügyesen lehántotta róla a csuhéját.
Pisssta forró pillantásait magán érezve, Amália tudta, hogy legszívesebben róla is ugyanígy fosztaná le a ruháit a heves természetű férfiú. A legény egyre közelebb húzódott a lányhoz, aki a fülledt melegben kigombolt a blúzán néhány gombot.
Az öreg minderre ügyet sem vetett a kellemes jó melegben, a monoton munkától, rövidesen elbóbiskolt. Amália alig várta, hogy történjék már végre valami. Nagyokat sóhajtott szempilláit rebegtetve. De sokáig semmi sem történt. Végre a hosszú feszült csendben megszólalt a mamlasz:
-Drága Amália ideadná a…?
-Oda Issstván, mindenem a magáé – vágott a dolgok elébe, szemét lecsukva, legnagyobb kincsét ártatlanságát felkínálva Amália.
-Akkor adja már ide maga mellől azt a demizsont, még meg talál melegedni – fejezte be félbehagyott mondókáját a szomjas legény.
Berci bácsi a pofon csattanására riadt fel. Szerelmi civódásnak vélte a dolgot, így megint elhívta a legényt munkára.
A fizetségen túl a demizsont, magában meg már vénecske leánya kezét is neki ígérte.

Másnap Napszámos Pisssta a zsákba rakott kukoricacsöveket hordta fel a vállán a padlásra. A padlásajtóban Amália állt rózsaszín bunda bugyiját kacéran ki - ki villantva. Várta a legényt, aki felérve átadta neki a zsákot.
Ő átvette és szétterítette a száradni szánt kukoricát a padláson.
Már az utolsó zsákot vitte fel Pisssta, amikor Amália fentről meglátta Prütyköt. Elmélázva nézte mit művel a szomszédék szukájával a nagytermészetű eb. Ekkor ért fel a létrán a legény az ajtóhoz, és lökte hanyatt a zsákkal akaratlanul, az ábrándozó leányzót.
Amália csak annyit érzett hogy egy nehéz test fekszik rajta, és - uram isten! - valami kemény nyomakodik a combjai közé. Érezte elérkezett a nagy pillanat, amire már lassan 40 éve várt. Úgy döntött nem őrzi tovább lányságát, enged a férfias erőszaknak. Szemét szorosan lehunyva, lábát kissé oldalt mozdította.
Az ismeretlen keménység még tolakodóbban nyomakodott hozzá.
-Várj te kis mohó, előbb levetem a bugyimat! - rebegte aléltan, és kissé megemelte a csípőjét.
-Jól van no, - szólalt meg Pisssta, - csak leveszem magáról előbb ezt a zsákot. Gondolom, nagyon nyomhatja a lábát ez a lyukon kikandikáló kukoricacső!
Napszámos Pisssta akkor kapta rövid időn belül a második pofont, amikor Berci bácsi éppen felért megnézni, rendesen terítették-e el a kukoricáját. Hanyatt fekvő, bugyiját igazgató leányát, és a pofont látva egyértelművé vált számára: ez már bizony szerelem. Hamiskásan Pissstára vigyorgott, és csak annyit mondott:
- Remélem fiam, tudod a kötelességedet?
- Tudom Berci bátyám! - válaszolt az ifjú, s lemászott a létrán. Útközben a demizsont az udvarról felragadva a kocsmába sietett.
Pisssta nem értette, mit keres ő két hét múltán a templomban, oldalán hófehér menyasszonyi ruhában Amálkával.
De nyugodt maradt, mert a jó barátok most is, mint mindig mellette álltak. Baj is lett volna, ha nem, mert különben biztos eldől, ha nem támogatják. A templom előtt nagy tömeg tolongott. Néhány ember rizst, mások aprópénzt, a pap áldást szórt. A nap meg a sugarait.
A templom ajtón a boldog pár a nászinduló megható orgona hangjaira lépett ki, majd nyomban hanyatt esett.
A puffanásra ébredtem.