Mindenki tudja, hol jár az eszem?

Összefoglaló

Nem könnyű olyan lánynak lenni, akinek mindig azon jár az esze. Nem csupán arról van szó, hogy állandóan a szexszel foglalkozom, és a libidóm túltesz az általam ismert férfiakén is, de egy a szexuális életemről szóló névtelen blog írása nagyon sokat kivesz belőlem. A blogom inkognitójának megőrzéséhez kreált látszatélet folytonos eljátszása határozottan lefáraszt.

Néhány évvel ezelőtt azért kezdtem el a blogomat, mert itt szabadon, valósághűen és őszintén fejezhettem ki magam; ahol nem ítélkeznek felettem, holott nő létemre a szexről beszélek. Nem mondom, hogy nem váltottam ki pár szörnyű, gyűlölködő reakciót, mert jó néhány akadt, de a névtelenség a személyes támadások megúszását jelentette. A kapott vitriolból ítélve hálás vagyok ezért a védőpajzsért. Nem minden e-mail és komment kegyetlen, igazából a többség támogató: az emberek sokkal szívesebben gondolkodnak és vitáznak a szexről, mint hogy pusztán izgatná őket a dolog. Az egészben az a legjobb, amikor nőktől kapok támogató leveleket: olyan sokan vagyunk mi, lányok, akiknek csak ezen jár az esze.


Néha úgy szeretném elmondani a barátaimnak, mit is csinálok otthon, miután velük találkoztam; kíváncsi vagyok, azon lepődnének-e meg inkább, hogy azonnal felmegyek a netre valami újat írni a blogomba, vagy a martinizást követő állandó maszturbálásomon. Azt hiszem, inkább az előbbi sokkolná őket, de rettegek belegondolni, milyen következtetést vonnának le az utóbbiból. Igazság szerint nem szégyellem, amit megtettem vagy leírtam, de utálnám, ha a legközelebbi hozzátartozóim olvasnák a szexszel kapcsolatos, a legapróbb részletekre kiterjedő gondolataimat és érzéseimet. Azt sem szeretném, ha a munkatársaim ítélkeznének az életstílusom felett: nyilvánvalóan soha többé nem vennék komolyan a munkámat, ami a filmipar szűk közegében egyszerűen lehetetlenné tenné a tevékenységem.

Így hát alakoskodom a barátaim előtt, hazudok a családomnak, és a munkahelyemen is sunnyogok; senki sem sejti, hogy van egy másik, nyüzsgő, bár titkos, névtelen életem az interneten. És igenis szeretem ezt az életet: élvezem a blogomra kapott reakciókat, szeretem a bejegyzéseket és kommenteket; katartikus érzésnek találom, hogy írhatok a szexuális kalandjaimról. De a blog egyre népszerűbb lesz – néhány hónapon belül könyv formájában is megjelenik –, és aggódom a névtelenségem kockára tételén. Itt őszintén kiönthetem a szívem, és kiteríthetem a kártyáimat, de Abby Lee szexblogger virtuális személyisége mögött ott rejtőzöm én, Zoe, egy átlagos harmincvalahány éves nő, aki normális dolgokra vágyik, mint bárki más: olyan karriert, ami lelkesít; boldog, kielégítő kapcsolatot, és nagyszerű szexet.

Nyilvánvalóan az utóbbi érdekel a legjobban. Legalábbis most.