A szlengkutatás 111 éve

Összefoglaló

Sorozatunk negyedik kötetével célunk az volt, hogy áttekintést adjunk a szlengkutatás történetének utóbbi több mint száz évéről. Ennek érdekében tizenhét tanulmány magyar fordítását adjuk itt közre időrendben. Az áttekintett időszak 1885-től 1996-ig terjed, de nemcsak időben, hanem tematikailag is széles skálán mozognak a beválogatott munkák: az akár egymásnak is ellentmondó vélemények kaleidoszkóp jelleget adnak a válogatásnak. A szlengkutatás 111 éve című kötetbe két fő szempont alapján kerültek be tanulmányok, könyvrészletek. Egyrészt igyekeztünk felvenni azokat a munkákat, amelyek a magyar és a nemzetközi szlengkutatásban valamilyen szempontból immáron klasszikusnak számítanak. Mindenképpen ilyen Chesterton, Whitman, Partridge, Roberts vagy Flexner írása, illetve az újabb tanulmányok közül Dumas és Lighter műve. Ezek némelyike (például Whitmané vagy Partridge-é) nagyon gyakran kontextusból kiragadott fordításban, szinte szállóigeként magyar írásokban is szerepelni szokott. A másokra (elsősorban Dumas-ra és Lighterre) való hivatkozások inkább a szlengkutatással foglalkozó újabb tanulmányokban fordulnak elő megkerülhetetlenül. De ilyen klasszikusnak minősíthető írás a francia szakirodalomban François tanulmánya is. Ez a tény mindenképpen indokolja az említett művek magyar nyelvű kiadását. Másrészt olyan írások alkotják a Szlengkutatás sorozat 4. kötetét, amelyek nem koruk szokásos módján szemlélték a szlenget, hanem valami újat hoztak a szleng kutatásában, illetve a szlenghez való viszonyban. (Ilyenek természetesen az imént említettek között is akadnak.) Gyakran nem is nyelvészek, hanem írók, irodalmárok, szociológusok, pszichológusok írták őket. Nincsen ebben semmi meglepő, a szlengkutatók között közismert, hogy nyelvészek alig foglalkoztak érdemben a szlenggel. Ennek elsődleges oka az, hogy a szleng kutatása során a hagyományos (rendszer)nyelvészet messziről nézve dudvával benőtt, áthatolhatatlan peremterületén járunk. Ez a peremterület viszont olyan kérdések megválaszolásában segíthet bennünket, amelyek napjainkra a nyelvészet legfontosabb kérdései lettek: elsősorban a nyelv és az őt használó közösségek viszonya kapcsán. E kérdéskör fontosságát jól mutatja, hogy a privát nyelvszemléletű irányzatokat felváltó társasnyelvészet ezt tekinti a legfontosabb kérdések egyikének, s nem véletlen az sem, hogy kötetünk több írásában is találkozunk a nyelv társas szemléletével. Amilyen természetes a közösségek nyelvhasználatát vizsgáló művekben a társas szemlélet feltűnése, ugyanolyan természetes, hogy az inkább ösztönös, mintsem tudatos vállalása miatt ellentmondásos szemléletű, gyakran akár egy szerző gondolkodásmódján belül is ellentmondásokat mutató írások születtek. Nagyon jól megfigyelhető ez például Lihacsov két terjedelmes tanulmányában, amelyeknek megírásakor nemcsak a korabeli (marrista) nyelvészet, hanem az 1930-as évek Szovjetuniójában létezett ideológia tételeit is figyelembe kellett vennie a szerzőnek. (Épp ezért e tanulmányok megítélésekor az olvasónak sem szabad figyelmen kívül hagyni a kort, amelyben íródtak. A kötetbe való belekerülését nem ennek köszönheti egyik írás sem.))