ullveig lakomája – csakúgy, mint az összes asgardi lakoma – élvezhető volt mindazok számára, akik odáig voltak a túl hosszúra nyúlt beszédekért, a jelentéktelen formaságokért, és azért, ha összetiporják a lábukat, ugyanis a nagycsarnok mindig zsúfolásig megtelt, magassarkúban közlekedni viszont senki sem volt képes.

Loki meg volt győződve róla, hogy mindenkinek elege van az ilyen ünnepélyekből, csak senki sem meri bevallani, nehogy korlátoltnak tűnjenek. Mivel ő maga magabiztos volt – egyébként kiváló – szellemi és közlekedési képességeit illetően, gond nélkül kimondta.

– Utálom a lakomákat.

A mellette sorakozó méltóságok között ácsorogva Thor azt a diplomatikus mosolyt öltötte föl, amit az ehhez hasonló állami ünnepségekre gyakorolt be. Ez azonnal leolvadt róla, amikor Loki megemlítette, hogy ha ilyen mértékben mutogatja a fogait, teljesen ki fog látszani, ami beléjük ragadt, ezért percekig vizsgálgatta őket a nyelvével – közben olyan groteszk pofákat vágva, hogy attól több arra tartó udvarhölgy is irányt váltott –, mire rájött, hogy nincs is bennük semmi.

– A lakomák fontos napok – mondta Thor. – Növeli az asgardi vezetők udvarunkba vetett hírét.

– Hitét – javította ki Loki.

Thor arca meg se rezdült, de szemöldökei összeszaladtak.

– Mi?

– Én is megjegyeztem azt a mondatot. És úgy szólt, hogy hitét.

– Mert én mit mondtam?

– Hogy… mindegy. – Loki is elővette saját túlzó mosolyát, majd hangosabban, hogy Thor a zenészek tüzesen játszott népdalától is hallja, hozzátette: – Tökéletesen idézted.

Thor megigazította fején a koronáját, amely körül a gyöngyöző izzadságcseppek kezdtek a szemöldöke felé csusszanni. Lokinak is felajánlottak egy koronát; az anyja egy ezüstből készült, apró drágakövekkel díszített darabot választott neki. És bár Loki kevés dolgot szeretett annyira, mint egy kis csillogást, a visszafogottabb, egyszerűbb megjelenés mellett döntött, amit a korona teljesen elrontott volna. Nem kellett, hogy élvezze a lakomákat – de attól még kinézhetett rajtuk jól. A csizmáitól kedve lett volna végigparádézni a csarnokon: feketék voltak, térd fölé értek, orruk olyan keskeny és hosszú, mint a ruhaujjaiba rejtett kések. Kabátjának gallérja magas volt, a vállain az anyag zöld és redőzött, bő nadrágja ugyanilyen színű. Amora azt mondta neki, a zöld színtől ékszerekként ragyognak a szemei, de ügyelt rá, nehogy túl sokszor hordja. Jobb, ha Amora nem hiszi azt, hogy ennyire sokat ad a szavára. Lehet, hogy mindig igaza volt, de erről nem kellett tudnia.

Loki végignézett a méltóságok sorain, köztük Thoron, majd Friggán, aki hosszú, ezüstös ruhát viselt. Kezeit az ujjakba rejtette, így mosolygott és bólogatott egy asgardi nő felé fordulva, aki bókokkal árasztotta el a királynét, hogy mennyire gyönyörű a haja a benne végigfutó ősz tincsekkel. Frigga másik oldalán Varinheim és Ringsfjord követei fejüket lehajtva társalogtak Jolena királynővel, aki egyre hangosabban kérte őket arra, hogy beszéljenek hangosabban. Mögöttük Karnilla, a nornák királynője, Odin legfőbb varázslója úgy állt, mint egy katona, kifejezéstelen arccal; sötét hajfonatait egy arany fejdísz köré rendezték, melynek lila köve szemöldöke fölött helyezkedett el. Amióta az udvarban volt, Loki egyszer sem látott még elszánt mindentudáson kívül mást az arcára írva. Egyik kezének hosszú ujjai Amora vállán nyugodtak, mintha biztosan tudná, hogy tanítványa abban a pillanatban meglóg, ahogy elengedi.

Ami nem volt valószínűtlen.

Amora sokkal látványosabban unatkozott, mint azt Loki illőnek érezte volna, jobban, mint amennyit ő megúszna egy apjától kapott fejmosás nélkül. Talán Amora is kap majd Karnillától, de úgy tűnt, ő kevésbé törődött azzal, mit gondol a tanára, mint amennyire Lokit érdekelte Odin véleménye. Azt kívánta, bárcsak megtehetné, hogy ne érdekelje, ne kelljen úgy éreznie, hogy minden jó és rossz strigulázásra kerül a megfelelő oszlopokban, amiket Odin eltesz arra a napra, amelyen Thort vagy Lokit kinevezi az asgardi trón örökösévé. Annyival könnyebb lenne, ha csak egy lenne belőle; Amorán kívül Karnillának soha nem volt más tanítványa, a lány volt az egyetlen mágiahasználó Asgardban, aki érdemesnek mutatkozott arra, hogy egyszer átvegye a fővarázsló, a nornák királynőjének helyét. Saját erejével kapcsolatban azonban Loki úgy érezte, el kell rejtenie.

Senki sem akart egy varázslót megtenni királynak. Asgard királyai harcosok. Aranyszínű hajukat hosszúra növesztették, páncéljuk csillogott, a harci sérüléseiket pedig kendőzetlenül közszemlére tették, ahogy az ékszereket szokás. Ja, hogy ez a régi darab? Ezt egy sakaari barbártól kaptam, aki elég bolond volt ahhoz, hogy összemérje erejét az enyémmel.

2

Amorának sikerült annyira elhúzódni Karnillától, hogy el tudjon csenni egy serleget egy arra járó felszolgáló tálcájáról. Loki figyelte, ahogy a lány egyik ujjával egy apró cseppet lebegtetett ki az ital felszínéről, majd néhány centire a tenyerétől megállítja a levegőben, egészen addig, amíg Karnilla oda sem nézve Amoráé fölé tartotta kezét, ezzel megszakítva a varázslatot. A lány a szemét forgatta, majd, talán megérezve Loki illetlenül hosszan rajta felejtett tekintetét, körbenézett. Meglátta a leskelődőt, és egy féloldalas mosolyt dobott felé. Loki fülig vörösödött, és majdnem elkapta a tekintetét, mintha az semmissé tenné, hogy a lány épp az előbb kapta rajta, hogy bámulja őt, ám végül egy direkt túljátszott, rosszalló arckifejezésnél maradt. Válaszul Amora úgy tett, mintha felakasztaná magát.

Loki felnevetett. Thor szigorúan nézett rá, majd követte tekintetét, de Amora addigra már ismét fegyelmezetten mosolygott Karnilla oldalán egy udvaroncra, aki odament hozzájuk beszélgetni. Úgy tűnt, komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a mosolya olyan erőltetettnek tűnjön, amennyire csak lehetséges – pont annyit, amennyit Thor fektetett abba, hogy az övé ne tűnjön annak –, de akkor is mosolygott, tehát senki sem vádolhatta az ellenkezőjével.

Thor még bosszúsabb lett, közben koronája egyre lejjebb csúszott a szemöldöke felé. Fentebb tolta egy fújtatás kíséretében, ami pont úgy hangzott, mint apjuké.

Mikor Loki ismét elkapta Amora tekintetét. A lány finoman a padló felé mutatott, és kérdőn nézett.

Loki tanácstalan volt. Egy dolog használni azokat az igéket, amiket a lány vacsora közben vagy az osztályteremben tanított neki, de mindezt egy állami rendezvényen művelni valami egészen más. Nem ártanának senkinek, végül is rózsaszínné változtatni a nagy csarnok padlóját az ő ötlete volt, de azt is csak félig viccből vetette fel, remélve, hogy vakmerő ötletével lenyűgözheti a lányt anélkül, hogy valóban meg kelljen tennie.

Amora viszont mindent az elejétől a végéig szeretett volna látni. Mindent, amit csak lehetett, ki kellett próbálnia, a következmények nem számítottak. Márpedig következmények mindig voltak, legyen az egy tarkón legyintés, vagy egy idézés, hogy jelenjen meg Karnilla előtt.

Amora akkor is mindent megcsinált.

Lokiban fellángolt a féltékenység, amiért a lány olyan rettenthetetlen, és amiért látszólag nem érzett szégyent, ha Odin vagy Karnilla megszidta. Lokinak mindig összeszorult a szíve, nem számított, mennyire próbált büszke maradni, miközben ellenszegült, az sem számított, ha ártatlannak érezte magát. Egyszer kisfiúként mágiájával a palota összes fényét egyszerre kioltotta. Legnagyobb döbbenetére Odin ezen nem derült jót, nem volt büszke, ahogy arra számított, hanem úgy feldühödött, hogy Loki attól félt, meg fogja ütni. De ehelyett csak a szobájában küldték, hogy üldögéljen egyedül, szégyen alatt görnyedve, amit nem értett. Végül az anyja megmagyarázta neki, hogy az lenne a legjobb, ha nem használná a csontjaiban vibráló mágiát, hanem inkább arra fordítaná az energiáját, hogy harcossá váljon, mint a bátyja. Kedvesen beszélt, ahogy mindig is, de annak a pillanatnak a megalázó volta sosem tűnt el igazán egyetlen igéből sem, amit Loki azóta használt.

Amíg Amora meg nem érkezett az udvarba, nagyon keveset varázsolt. Igyekezett harcost faragni magából, próbált gyorsabban futni, keményebben edzeni, megtanulni, hogyan kell kivédeni egy ütést, mindent, amiről azt mondták, a jövőbeli asgardi királynak tudnia kell és Thornak anélkül sikerült, hogy igazán megerőltette volna magát, míg Lokinak, úgy tűnt, az egyetlen képessége az volt, hogy a mézsört, amit bátyja ivott, meztelencsigákká változtassa, majd borrá, amint az ki akarta köpni.

Nem ez volt a legjobb módja annak, hogy kezelje az érzéseit, de az ő megoldása ez lett.

3

A meztelencsigás trükk keltette fel Amora figyelmét. Mikor Thor kiköpte az italt, beterítve vele az egész asztalt, Odin ráförmedt, amiért nem tud viselkedni a vendégek, a nornák királynője, Karnilla, és tanítványa, Amora előtt, akik akkor töltötték első éjszakájukat az asgardi palotában. Miközben Thor egyre csak hajtogatta, hogy meztelencsigák, de igenis, meztelencsigák voltak, bizony, meztelencsigák voltak, Loki tekintete önkéntelenül elkalandozott az asztal túloldala felé, az éppen őt figyelő Amorára. Villája a szájában volt, ajkainak sarka viszont felfelé kunkorodott, majd visszatért pörköltjének tanulmányozásához.

Loki azt mondta magának, csak azért csinálta ezt, mert a meztelencsigákkal a bátyja visszakapta, hogy aznap reggel laposra verte edzés közben, holott azt ígérte, nem teszi, de erről gyorsan megfeledkezett, amikor rájött, hogy Sif őket nézi. Vagyis nem azért tette, mert Amora varázsló volt – az első, akivel anyján kívül találkozott, és akinek a varázslatai mindig aprók, kordában tarthatók voltak. Délutáni tea mellé való varázslat, ahogy Loki kezdett gondolni rájuk. Friggának mindig sikerült elrejtenie az erejét, és fiát ugyanerre biztatta. Amora azonban közszemlére tehette az övét, mutogathatta, mint a képzése részét, amire azért volt szükség, hogy majd be tudja tölteni jövőbeli szerepét az udvarban. És nem is azért voltak a meztelencsigák, mert Amora hosszú haja olyan volt, mint a méz, feje körül a végtelenül csavarodó fonatok mintha egymásba tekeredő kígyók lettek volna. Nem azokért az éles vonásokért vagy a féloldalas mosolyért.

Mégis mire számítottál?, szidta meg magát, miközben egy húsdarabkát bökdösött a sűrű, olajos lé felszínén. Hogy majd eszét veszti attól, hogy van még egy mágiahasználó Asgardban? Egy varázsló, akinek sosem mutatták meg, hogyan irányítsa az erejét, vagyis a próbálkozásai nem túl elegáns, esetlen eredménnyel zárultak, és még azokat is kínkeserves áron tanította saját magának?

Igaz, a meztelencsigák egészen jól sikerültek.

Tekintete ismét Amorára siklott, de a lány szemét – fekete, de a sötétséget némi borostyán szőtte át úgy, ahogy a viharos eget a villámok – Karnillára szegezte. Karnilla és Odin arról beszélgettek, hogy Amora képzését még Gullveig lakomája előtt az udvarba kell áthelyezni, és ezzel megalapozni jövőbeli pozícióját mint Odin valamelyik fiának jobbkeze. Loki ismét kicsinek és idegennek érezte magát, túl kevésnek ahhoz, hogy észrevegye olyasvalaki, akiről azt gondolta, hasonlíthat rá.

De az étkezés végén, miután megitta a borát, egy kicsi, fáradtan mocorgó meztelencsigát talált a kupa alján. Felnézett, Amora azonban addigra már eltűnt, magára hagyva őt a gusztustalan üzenettel.

– Okos volt a meztelencsigás trükk – dicsérte meg a lány, amikor később rátalált a palota könyvtárában. Amora felkuporodott az egyik kerek, kertre néző ablak párkányára. Lábánál egy kupac könyv, amiről Loki úgy gondolta, valószínűleg csak a látszatért került oda. – De mi lett volna, ha vársz az átváltoztatással addig, amíg le nem nyeli őket? Sokkal ijesztőbb lenyelni egy adag csigát, mint kiköpni az asztalra, nem?

Loki erre nem is gondolt. Abban sem volt biztos, hogy képes lett volna eléggé irányítani a varázslatot ahhoz, hogy ilyen tökéletesen időzítsen.

Mivel nem szólt semmit, Amora szeme az ölében lévő, nyitott könyv lapjára rebbent, és Loki biztos volt benne, hogy a lány tisztában van vele, milyen jól áll neki a távolságtartó viselkedés. Fonatait kibontotta, és ahogy megdöntötte a fejét, haja tökéletesen omlott vállaira, mint egy szőnyeg, amit egy király érkezésekor gördítenek le. – Ki tanította ezt neked? – kérdezte a lány.

– Senki – hangzott a válasz. Loki minden tudását egyedül csiszolgatta, amitől erejét durvának, kezdetlegesnek és bosszantóan gyengének ismerte meg. Érezte magában a forrást, ami mély és erős volt, de nem tudta, hogy meríthetne belőle.

– Nem tudtam, hogy Odin fia varázsló.

– Megvan az oka. – Szeretett volna mellé ülni, de az rámenősségnek, bátor feltételezésnek tűnt, miszerint elég érdekes ahhoz, hogy a lány saját közelében akarja tudni. Ezért inkább kényelmesen az egyik polcnak támaszkodott, ami, mint dőlés közben az kiderült, messzebb volt, mint gondolta. – Az asgardiak nem szeretnének varázsló hercegeket. Nem értékelik ezt a fajta erőt.

Amora egy pillanatig fürkészően nézte, aztán az oldal sarkát behajtva becsukta a könyvet, ami a maga apróságában olyan rombolásnak tetszett, hogy Loki legszívesebben apja könyvtárának minden könyvéből kitépkedte volna a lapokat.

– Odin nem fogadott fel senkit, hogy tanítson téged? – csodálkozott Amora. – Vagy édesanyád? Ő varázsló.

– Nem – válaszolt Loki, biztosra véve, hogy néhány centivel mélyebbre süllyedt a szőnyegben. – Mármint, igen, ő az. De apám nem akarja, hogy mágiát tanuljak.

– Mert fél tőled.

Loki már az előtt röhögött, hogy igazán átgondolta volna azt az ötletet, hogy Odin, aki akkora, mint egy szikla, durva modorával, és hatalmasságával fél a saját fiától, méghozzá attól, amelyik kicsi és sovány. – Nem fél ő tőlem. Csak azt akarja, hogy olyan jó várományosa legyek a trónnak, amilyen csak lehetek, úgyhogy a katonákkal taníttat.

Most Amorán volt a sor, hogy nevessen. – Ez olyan, mintha egy hadihajót a sekély vízen tartanál. Micsoda pazarlás! – Végigsimított a könyv gerincén, közben Lokit méregette. Teste hajlása, miközben igazodott az ablakpárkány görbületéhez, olyan volt, mintha füstből lenne. Cipőit lerúgta, mezítláb támaszkodott a kőnek. – Te nem vagy katona. Mágus vagy. És valakinek meg kéne tanítania rá, hogyan legyél az.

– Valakinek meg kéne – felelte Loki.

Erre egy olyan mosoly volt a jutalma, ami a hüvelyéből lassan kicsusszanó tőrre hasonlított, a vészjóslóan súrlódó, lecsapás előtt egy pillanatig még nyugodt acél hangjára. Amora ismét felütötte az ölében pihenő könyvet, és Loki szíve ismét megugrott. Túl hozzáférhetetlen volt, túl kiismerhetetlen, túl hideg, minden, ami a bátyja nem, amiről a tanárai megmondták, hogy ne legyen, és amiért a többi kiképzésre váró harcos gúnyolta.

De ekkor Amora levette maga mellől a lábát. – Ideülsz végre?

Ő pedig azt tette.

4

Ez több hónapja volt. Azóta Loki és Amora elválaszthatatlanokká váltak. A szolgálók sutyorogtak róluk, az udvaroncok helytelenítették a dolgot. Loki még most, a nagy csarnokban, a lakomán is magán érezte a tekintetüket, amint próbálják megfejteni, hogy kapcsolata Karnilla akaratos tanítványával előidézett-e benne valamiféle észrevehető változást.

A hajó alakú csillárok gyertyáinak fénye táncolt a nagy csarnok faburkolatának aranyozott, levél alakú díszein. A plafon mindig is egy hangszer belsejére emlékeztette: helyenként ívelt, hajlított, hogy vezesse a hangot, hogy minden összejövetel még nagyobbnak és lenyűgözőbbnek hasson. Loki lenézett a padlóra. Fekete volt, arany sávokkal futtatva, amelyek az Yggdrasil bonyolult, a nagy lépcső előtt szövevényesen összefonódó gyökereit alkották. Mikor ismét összenézett Amorával, a lány komikusan rebegtette szempilláit, könyörgőn összetette kezét, és ekkorra Loki már tudta, hogy ő fel is gyújtaná a nagy csarnokot, aztán meztelenül végigrohanna rajta, ha a lány azt kérné tőle.

– Mit forralsz? – motyogta mellette Thor.

– Forralok? – kérdezett vissza legszebb mosolyát felöltve, hogy elrémítsen egy feléjük közeledő udvaroncot. – Én sose forralok semmit.

Thor horkantott. – Ugyan már…

– Ugyan mit forralnék? – Thor válaszul úgy megtaposta Loki lábát, hogy annak a nyelvére kellett harapnia, hogy elfojtson egy fájdalmas nyögést. – Óvatosan! Ezt a csizmát jobban szeretem, mint téged.

Thor Amorára pillantott, aki ismét eltúlzottan ártatlan arcot vágott. Ő nem úgy állt a lányhoz, mint az öccse. Néhányszor csatlakozott Lokihoz és Amorához, amikor azok kiszöktek a palotából, de mindig hátrafelé figyelt, nehogy valaki rajtakapja őket, és olyan gyakran hajtogatta, hogy szerinte nem kéne ezt csinálniuk, hogy Amora megjegyezte, hogy minden alkalomért díjat fog beszedni. Egy idő után nem tartott velük, ami Lokinak tökéletesen megfelelt. Nem akart osztozkodni Amorán a bátyjával. Nem akart osztozkodni rajta senkivel se. Úgy volt teljesen az övé, ahogy senki más. Úgy, ahogy senki sem akart még az övé lenni. És jó volt látni, ahogy egyszer az életben Thor marad ki egy beszélgetésből.

Thor sosem mondott nyíltan véleményt Amoráról, senki se tette. Csak összesúgtak a háta mögött, ugyanúgy, ahogy Lokié mögött is szoktak. Túl kiszámíthatatlan, túl erős, nem szabadna Nornheimen kívülre engedni, ha a király és a varázslónője megismertetik vele az udvar felépítését és merevségét, akaratossága úgyis utat tör majd.

Hirtelen három mennydörgésszerű bumm szakította meg az egész csarnokban a beszélgetést. A zenészek abbahagyták a játékot, az udvaroncok pisszegtek és a nagy lépcső felé fordultak. Loki a többi királyi méltósággal együtt felnézett, oda, ahol Odin állt lakomához illő, bordó ünnepi köpenyében, kezében lándzsájával, Gungnirral. Szakálla fonatában aranyszálak, homlokán Thoréhoz hasonló stílusú korona. Lokiba belehasított a megbánás. Talán mégis fel kellett volna tennie az övét, függetlenül attól, hogy illett volna-e az összeállításához.

– Asgardiak! – dörögte Odin, hangja végigvisszhangzott az íves mennyezeten, könnyedén bejárta az egész csarnokot. – Barátok, látogatók, kitüntetett vendégek szerte a Kilenc Birodalomból, megtiszteltek jelenlétetekkel itt, Gullveig lakomáján.

Loki ennek a beszédnek már jó néhány változatát hallotta kisgyerekkora óta minden egyes ünnepélyen. Bámulatos, hogy Asgard mennyi hős harcosnak szentelt saját lakomát. És bár az étel mindig finom volt, annyit nem ért, hogy kényelmetlenül felsorakozva ácsorogjanak, miközben az udvaroncok megsimogatják a buksijukat, majd végigszenvedjék apjuk unalmas beszédét valami szőke, duzzadó izomzatú fickóról, aki Asgard ellenségeinek vérére szomjazott, és aki előtt ezen a bizonyos napon tisztelegnek.

De Gullveig lakomája egy fontos dologban eltért a többitől.

– Ma – folytatta Odin, megérintve hiányzó jobb szemén a fedőt, ahogy körbenézett – ünnepeljük a harcos király napját, aki száz évszázaddal ezelőtt megzabolázta Nilfheim jégáradatát Muspelheim ostroma során, és megkovácsolta belőle az Istenek Tükrét. Azt a Tükröt, amit a palota kincstárába hoztak, ami a nornheimi fővarázsló ereje és hatalma segítségével megmutatja az elkövetkezendő évszázadot és a fenyegetéseket, amelyekre Asgardnak fel kell készülnie. Így tudhatjuk biztonságban királyságunkat a Kilenc Birodalom veszélyei, és maga a Ragnarök elől. Az Istenek Tükre nem ad válaszokat és nem a biztosat mutatja. Szeme minden évszázadból csak erre a napra tekint, de ez a tekintet tette Asgardot erődítménnyé, hatalmassá az idők alatt. A lakoma után összegyűlünk parancsnokaimmal és tanácsadóimmal, és megvitatjuk, mi a legjobb stratégia ahhoz, hogy népünk jövője gyümölcsöző legyen.

Loki mindezt már megtanulta a történelemtanáraitól, amikor a lakomára készültek – leginkább azt jegyezte meg, hogy amikor az Istenek Tükrét előhozzák, Karnilla képes lesz uralma alá vonni az erejét –, de így is lábujjhegyre állt, hogy jobban lássa, ahogy apja mögött két Einherjar katona elhúzza a függönyt.

Az Istenek Tükre egy csillogó obszidiánfal volt, tökéletes négyzet vékony aranykeretbe foglalva, minden sarkában arany bevéséssel. Korábban is látta már, amikor Odin őt és Thort levitte a palota alatti kincstárba, és elmesélte nekik, hogy az ott lévő tárgyak milyen hatalommal rendelkeznek, és miért kell őket az alattvalóktól elzárva tartani, de itt, a sötét falaktól és a kincstár gyér megvilágításától távol, ahol többé nem veszi körbe a többi ereklye – amit Odin azért gyűjtött össze, hogy megelőzze a világvégét –, még lenyűgözőbbnek tűnt. Még erőteljesebbnek. A Tükör magától is stabilan állt láb vagy támaszték nélkül. Az eddig némaságba borult csarnokban még inkább elmélyült a csend.

Karnilla elindult felfele a lépcsőn. Mikor Odin kinyújtotta felé a kezét, együtt mentek tovább a Tükörhöz, majd elfoglalták helyüket a két oldalán. A varázsló tenyerével megérintette a sima felületet. Odin átadta Gungnirt az egyik Einherjarnak, és karjait széttárva ismét alattvalóihoz fordult. – Nagyszerű birodalmunk újabb évszázadnyi békéjéért és fejlődéséért!

Loki érezte, amint valami nekisúrlódik a könyökének, majd meghallotta Amora hangját. – Akkor megváltoztatjuk a padló színét most, amíg apád el van foglalva, vagy biztosak akarunk lenni abban, hogy mindenki látja, milyen rosszul megy a fukszia a köpenyéhez?

Loki válaszát félbeszakította a lépcső tetején összpontosuló energia ropogása. A tarkóján égnek állt a szőr. A levegő hirtelen forró lett, nehéz, mint amilyen vihar előtt szokott lenni. Egy fehér fénycsóva hasított a nagy csarnok plafonjába. Az összegyűlt udvaroncok levegő után kaptak, Karnilla azonban, aki továbbra is ott állt a Tükör mellett, felemelte a kezét, és ciklonként ökle köré gyűjtötte a fényt. Lokinak leesett az álla, csodálta az eleganciát, a határozottságot, azt, ahogy a mágia átvágott a levegőn, válaszolva a varázsló hívására.

Érezte, ahogy Amora megbökte a hátát. – Loki!

Karnilla szétnyitotta öklét, és az obszidiánfelületnek nyomta tenyerét. A Tükör sarkaiban a minták felragyogtak, a rúnák vonalai olyan élesen izzottak, hogy egy pillanatig úgy tűnt, lángra kapnak. A felület fodrozódni kezdett, mint egy tó, ha követ dobnak bele, Odin szeme pedig elfehéredett. Asgard jövőjének felvillanó képei a Tükrön keresztül csak számára voltak láthatók.

– Van egy olyan érzésem, hogy nem figyelsz rám – mondta Amora, és ezúttal az ajkai olyan közel voltak Loki füléhez, hogy érezte a leheletét.

– Csönd legyen! – pisszegte le őket Thor Loki másik oldaláról.

Amora kikelt ellene: – Ó, elnézést, megzavartam valami fontosat?

Egy reccsenéssel újabb fénycsóva táncolt Karnilla kezéhez.

– Mutass némi tiszteletet! – szűrte a fogain keresztül Thor.

– Van valami tiszteletlen abban, ahogy beszélek? – kérdezett vissza Amora.

– Igen. Valójában az, hogy egyáltalán beszélsz.

5

Loki ekkor egy lágy szorítást érzett a vállán. Anyja lépett közé és Amora közé, tekintete a lépcső tetején álló Odinra szegezve. – Elég volt – mondta csöndesen. Loki ellenkezni akart, megmondani, hogy ő volt az egyetlen, aki nem beszélt az egész ceremónia alatt, de Frigga erősebben fogta a vállát, így lenyelte a mondandóját.

Újabb fénycsóva szökkent Karnilla Tükrön nyugvó kezéhez, de ez most más volt. Loki érezte a levegőben a töltöttséget, a változást a mágiában, amitől megborzongott. Odin bizonytalan lépéssel hátrált el a Tükörtől, egyik keze meglendült, mintha arrébb akarna lökni valamit. Ekkor egy kiáltás hagyta el a száját. A másik oldalon Karnilla megállt, keze még mindig a levegőben, körülötte továbbra is kavargott a fény.

Odin elszakította magát a Tükörtől, és ezzel megtörte a varázst. A mágia elhúzódott a szeméről, a sötét íriszen félelmet hagyva maga után. A férfi botladozott, a korlátba kapaszkodott. A tömegből rémület hangjait lehetett hallani. Az egyik Einherjar Odinért kapott, ám a király arrébb lökte, visszavette lándzsáját, és nyaktörő sebességgel elindult lefelé a lépcsőn. Igyekezett minél inkább összeszedni magát, de megviseltnek tűnt. Karnilla hagyta elhalni az igét az ujjain, a fény kialudt, mielőtt kilépett volna a Tükör mögül, és elindult lefelé az Odin által használt lépcső párján.

– Folytassátok a lakomát – parancsolta a lépcső lábánál vigyázzban álló kapitánynak. – Hamarosan visszatérek. – Megállt egy pillanatra, szemével először Thort találta meg, majd Lokit, pillantása olyan súlyos és jelentőségteljes volt, hogy Lokin végigfutott a hideg. Nem tudta megmagyarázni, miért, de hirtelen biztossá vált abban, hogy akármit is látott apja, annak ő is a része volt.

Odin végigsimított szakállán, majd ujjával Frigga felé intett, jelezve, hogy kövesse. – Királynőm. – Loki érezte, ahogy anyja elengedi, és követi Odint, nyomukban szorosan Karnilla és az őrök. A nagy csarnok ajtói egy dördüléssel bezárultak utánuk, a hangok hamarosan ismét elárasztották a helyiséget, most azonban magasan, idegesen.

Loki, Amora és Thor csendben voltak, csak bámultak Odin után. Az udvar talpa alatt rózsaszínné váló padló gondolata elpárolgott. Helyette Loki valami hideget érzett a gyomrában, amit nem tudott se beazonosítani, se elűzni. Sosem látott még ilyen félelmet apja arcán. De még ha csak félelem lett volna. Azt a tekintetet fel sem ismerte, annyira idegen volt.

– Mi történt? – szólalt meg végre Thor.

– Szerintem a kérdés az – válaszolt Amora –, hogy mit látott.

Második fejezet

király távollétének dacára, az Einherjar kapitány sürgetésére, akire Odin, miközben kibotorkált a teremből, a felügyelői szerepet osztotta, felszolgálták a vacsorát. A zenészek újra játszani kezdtek, ezúttal moll hangnemben, legalábbis Loki érzése szerint. A csarnokban uralkodó energia suttogó találgatásokká alakult át, már az előtt pletykák keringtek az asztalok között, hogy az első fogást felszolgálták: a saját halálát látta Odin, vagy azt, hogy Asgard elesik egy csata során, esetleg a Ragnarök, a világvége játszódott le előtte azon a sötét üvegen?

– Atyánk vissza fog jönni? – kérdezte Thor ötödjére. Az ételéhez hozzá sem nyúlt, helyette precíz kockákra vagdosta a zöldségét késével.

– Ha megtudom, te leszel az első, akit tájékoztatok – felelte Loki szárazon.

– Biztosan beletelik némi időbe, hogy előálljon egy hazugsággal arról, hogy mit látott valójában – jegyezte meg Amora.

Thor a lányra meredt. – Ne beszélj így az apámról!

– Komolyan? Ez a legnagyobb aggodalmad?

– Atyánk nem hazudik.

– Tisztázzuk. Ő volt az, aki azt hazudta, hogy az a tiara jól áll neked?

Thor keze reflexszerűen találta meg a koronáját. – Nem. Én magam választottam.

– Ebben az esetben – Amora ajkához érintette serlege peremét – lehet, hogy tényleg tiszta az előélete.

– Nem fogja becsapni a népét – erősködött Thor, miközben a koronáját piszkálta. Loki látta rajta, hogy épp azt fontolgatja, levegye-e, vagy sem. – Ha amit látott, egész Asgardot érinti, el fogja mondani az udvarnak.

– És mindenki tudja, hogy az első lépés afelé, hogy az összegyűlt udvart tájékoztassuk valami fontosról, az, hogy felszívódunk a helyiségből, amelyben az összegyűltek várják, hogy megszólaljunk.

Thor előretolt állkapoccsal Lokihoz fordult. – Te tűröd, hogy így beszéljen? Ez már szinte felségárulás.

– Á, csak szinte? – ráncolta homlokát Amora.

Loki szerette volna a fülére szorítani a kezét, és kizárni mindkettőjüket. Nem tudott nem apja arcára gondolni, arra, ahogy lebotorkált a lépcsőn, ahogy fiaira nézett.

– Loki – szólt Thor újra, és Loki most már egy perccel sem bírta tovább. Szalvétáját az asztalra dobta, hátralökte székét.

– Levegőre van szükségem.

Amora is elkezdett felemelkedni ültéből. – Veled megyek!

– Egyedül van levegőre szükségem – mondta, mire a lány lefagyott a mozdulat közben. Talán ez volt az első alkalom, hogy Loki valamit megtagadott tőle.

Észrevétlenül surrant ki a csarnokból a szolgálók bejáratán át. Ezt Thorral fedezték fel gyerekkorukban, a mögött a valkűröket ábrázoló faliszőnyeg mögött volt, amin az asgardi harcosok felé nyújtják kezüket, hogy a csatatérről a Valhallába segítsék őket. Korábban a hosszú nyakú valkűrök és a széles vállú harcosok egyaránt komoly fejtörés forrásai voltak számára, de ma este Loki nem törődött a képekkel. Bebújt a faliszőnyeg mögé, és belépett az ott rejlő folyosóra.

Amorától több mágiahasználatot tanult a lány udvarban töltött néhány hónapnyi ideje alatt, mint egész addigi életében összesen. Az oktatás egyik része az volt, hogy a lány megmutatta, hogyan lehetséges mágia segítségével az alakváltás. Loki még mindig csak tanulgatta, hogyan utánozza az asgardi megjelenés legapróbb finomságait, de a mostani álcának nem kellett tökéletesnek lennie ahhoz, hogy beváljon. A konyhai személyzet egyenruhájának kellett a legpontosabbnak lennie – amint azt megalkotta, lemásolta az egyik konyhalány kinézetét, aki korábban lesütött szemmel pironkodott előtte. Elcsent egy üres serlegekkel megrakott tálcát a folyosón álló asztalok egyikéről, majd egy hordóhoz sietett velük a csarnok túlsó végére.

A királynak és a királynénak frissítőt felszolgáló lány alakja láthatatlanná tette, miközben egyre közeledett apja szobája felé. Szinte biztos volt benne, hogy Odin oda vonult el Karnillával és Friggával. Egy felszolgáló valószínűleg elég észrevétlen ahhoz, hogy hallgatózni tudjon, legalábbis kevésbé feltűnő, mint egy kígyó, ami a legelső ötlete volt, és amit az asgardiaknál könnyebben is imitált. De a kígyók felkeltik a figyelmet – Thor bármelyiket felkapná, hogy megcsodálja.

Benyitott apja szobájának ajtaján, útját azonban a két Einherjar őr állta el. Meglepetésében megtorpant, majdnem az italokat is kilöttyintette. Az őrök mögött észrevette apját az egyik díványon, az ajtónak háttal ülve, Friggával az oldalán. – Hagyj magunkra! – kiáltotta Odin anélkül, hogy megfordult volna.

– A konyhából küldtek, felség – mondta Loki, igyekezve lányosan beszélni. A hangján volt még mit csiszolni. – Frissítőt hoztam.

– Nem kértünk semmit a konyhából! – csattant fel Odin.

Frigga válla fölött hátrapillantott Lokira, akinek rögtön lángolni kezdett az arca, bár ha a nő fel is ismerte, nem adta jelét. – Térj vissza a lakomára – mondta kedvesen. – Szólunk majd, ha bármire szükségünk lesz.

Loki meghajolt. A hosszú, kibontott haj, amilyet minden szolgálólány hordott, lehullott válláról, belelógott a serlegekbe. – Azért itt hagyom őket.

Érezte magán a két Einherjar tekintetét, miközben az ajtó melletti asztalra helyezte a tálcát. Fém súrlódott fémhez, ami megtörte az abban a pillanatban csak még súlyosabb csendet. Az őrökre mosolygott, aztán, mintha épp csak akkor vette volna észre, így szólt: – Ó, túl sokat hoztam!

6

És ahogy a negyedik pohárért nyúlt, nekilátott. Sosem volt igazán képzett a kétirányú kommunikációt lehetővé tévő varázslatokban, de azt olvasta, több fajtája is létezik. Ő csak azt ismerte, amire régen rájött: egy igével összekötötte az anyja pipereasztalán lévő rúzsos tégelyt a saját szobájában lévő tintatartóval, így kihallgathatta, amint Frigga arról beszél, milyen ajándékot fog neki adni abban az évben napfordulókor. Valamilyen, mostanra a feledés homályába merült okból kifolyólag akkor létfontosságúnak érezte, hogy megtudja, mit fog kapni. A varázslat hamar szertefoszlott, részben mert még mindig nehezen tartotta kézben az erejét, valamint Frigga és a saját szobája a kastély két különböző végén voltak, és akkora távolságból nehezére esett az igét megtartani. És mert a mágia két irányba működött – vagyis Frigga azonnal észrevette a beszélő rúzsos tégelyt.

Most már valamivel jobban kontrollálta erejét, és amikor ujjaival megérintette a serleg peremét, megérezte, ahogy a varázslat megtapad rajta. Olyan jó volt érezni, hogy az ige szépen működik, mint amikor két fogaskerék egymásba kap, hogy onnantól egymást mozgassák. Azt hitte, látja anyját a kanapén megfeszülni, mint aki rezdülést érez a levegőben, de mielőtt még Frigga megfordult volna, Loki felkapta a negyedik serleget, udvariasan biccentett az Einherjaroknak, és elhagyta a szobát.

Amint az ajtó becsukódott utána, bebújt egy sarok mögé. Ledöntötte az italt, amitől becsípett, de eltökélte, hogy a lehető leghamarabb legurítja, majd az üres serleget a füléhez szorította. Beletelt némi időbe; a beszéd szakadozott, hol hallatszott, hol nem. Az a serleg, amihez a nála lévőt kötötte, tele volt, tehát mintha a felszínről hallgatná víz alatti hangokat. Alig tudta kivenni anyja szavait. – Ezt nem tudhatod.

– Láttam őt – hangzott Odin válasza. – Egy sereg élén állt.

– Ez nem jelenti a Ragnarököt.

– Akkor mit jelent? Mi más oka lenne arra, hogy…

Valaki megragadta Loki vállát, amitől majdnem elejtette a serleget. Hátraperdült, kése kicsusszant a ruhaujjában tartott hüvelyből, egyenesen a szabad kezébe.

Thor állt mögötte keresztbe font karral. – Mit csinálsz?

Loki, még mindig szolgálólány képében maradva meghajolt, közben igyekezett a kést elrejteni ruhájának redőiben.

– Elnézést kérek, uram, csak a királynak vittem…

– Befejezheted a színdarabot, testvér – vágott közbe Thor. – Tudom, hogy te vagy az.

– Testvér? – ismételte Loki olyan mélyre hajolva, hogy meg tudta volna nyalni a padlót. – Milyen testvérről beszélsz?

Thor megragadta a csuklóját, és feltartotta még mindig kést szorongató kezét. Loki mogorván hagyta szertefoszlani álcáját. A serleget az oldalához szorította, hogy elnyomjon minden hangot, ami esetleg kiszűrődhetett az apja szobájában folytatott beszélgetésből.

– Leskelődsz? – kérdezte Thor szigorúan.

– A leskelődés nem valamiféle látványra irányuló tevékenység?

– Akkor hallgatózol.

– Igen, ez sokkal pontosabbnak hangzik. – Mikor Thor egyre csak nézte, felsóhajtott. – Tudni akarom, mit látott atyánk.

– Ha ránk tartozik, felvilágosít majd róla.

– Ha ránk tartozik, szinte biztos vagyok benne, hogy nem teszi. Láttad az arcát. Ahogy elment. Számíthatott rá, hogy egy Asgardot érintő fenyegetést fog látni abban a Tükörben. Akkor mégis mi rázhatta meg ennyire? – Erre Thor az ajkába harapott, és a serlegre pillantott. – Nem a cukrozott verziót akarom hallani, amit az udvarnak fog előadni. Az igazságot akarom.

– Bízom benne, hogy azt osztja majd meg velünk – válaszolta Thor.

– Rendben. Remélem, messzire jutsz a bizalmaddal. – Kicsavarta a kezét Thor szorításából, lehúzta ruhájának ujját, hogy elrejtse a vörös csíkokat, amiket testvére ujjai hagytak sápadt bőrén, és a füléhez emelte a serleget. Thor megrángatta hátán a ruháját.

– Loki, ne csináld már!

– Ha nem akarsz itt maradni, távozz! – Mintha port söprögetne le a gallérjáról, úgy integetett ujjaival Thor orra előtt. – Senki sem kényszerít arra, hogy a hallgatózásig alacsonyodj.

Ismét füléhez nyomta a serleget, de mielőtt elkaphatta volna a beszélgetés fonalát, Thor melléhajolt, és úgy igazította az edényt, hogy mindketten odaférjenek. Loki visszafogta vigyorát. Homlokuk összeért, és elképzelte, hogy ha valaki arra járna, az elé milyen nevetséges látvány tárulna: a két asgardi herceg a lakoma egyik üres serlegébe bújik.

Egy harmadik hang, Karnilláé csatlakozott a szüleikéhez. – …fegyverek nélkül. Azok növelik az erőt. Nem gondolhatod, hogy az ereje, akár felerősítve is elegendő lenne ahhoz, hogy végezzen a birodalmaddal.

– Nem tudom, mire képes – válaszolta Odin. – Ez az, ami megijeszt.

– Ne lélegezz már olyan hangosan! – pisszegte le Loki a bátyját. Thor úgy fújtatott, mintha épp tüzet próbált volna eloltani.

– Én így veszek levegőt! – válaszolt Thor.

– Akkor ne vegyél! – szűrte fogain keresztül Loki. – Tudod, ők is meghallhatnak minket.

– Ez esetben ne beszélj! – szidta le Thor, olyan hangosan, hogy Loki befogta a serleg száját. Hátrapillantott apja szobájának ajtajára, nehogy az egyik Einherjar őrt kiküldjék, hogy kinyomozza a titokzatos, saját magával vitatkozó pohár rejtélyét.

Nem történt semmi.

Loki ismét felemelte a serleget, Thor puffogás nélkül, látványosan vett egy mély levegőt, és mindketten visszahajoltak.

– Talán a Tükör tévedett – hallották Friggát. – Te magad mondtad a nagy csarnokban: egyik jövőről szóló látomás sem biztos, az sem, amelyet erős mágiával hívnak elő.

– Népünk történelme során még egyszer sem tévedett – mondta Odin. – Lehet, hogy most mégis, vagy talán ez is csak olyasvalami, amit a királyok azért mondtak, hogy megmagyarázzák döntéseiket, de eddig még nem tévedett. Minden, amit Asgard királyai a Tükörben láttak, bekövetkezett. Előre megmutatta a közelgő háborút a jégóriásokkal. Csak azért éltük túl a konfliktust, mert fel tudtunk készülni, és erődítményeket építettünk. Ez a felkészülés eszköze, nem könnyelmű jósolgatása annak, hogy talán mire van esély! Ha a Tükör azt mutatja, hogy egy élőhalottakból álló sereg élére áll, amit a népünk ellen vezet, az olyan veszély, amire fel kell készülnünk!

– Nem kell kiabálnod velem – szólt Frigga, és Loki rájött, hogy apja valószínűleg kikelt magából. A mézsörön keresztül nehéz volt megmondani. – Mit javasolsz, hogyan készüljünk fel erre a veszélyre? Szeretnéd megbüntetni valamiért, amit majd talán egyszer elkövet a jövőben? Ha ez bebörtönzések alapja lehet, az egész udvart bezárathatod.

Csönd állt be, olyan hosszú, hogy Loki már attól tartott, megszakadt a varázslat, de végül Karnilla megszólalt. – Megerősítjük a védelmet a Norna Kövek körül.

– Az nem elég – mondta Odin.

– A Kövek elvesztése még nem lenne… – kezdte Frigga, de apjuk félbeszakította.

– Rossz kezekbe kerülve a Norna Kövek Asgard végét jelentenék.

– És úgy gondolod, hogy azok a rossz kezek a fiadéi? – kérdezte Frigga.

Csönd. Loki pulzusa feldübörgött, olyan hangosan, hogy nem volt biztos abban, hogy ha apja ismét beszélni kezdene, képes lenne-e meghallani. Mellkasa összeszorult, levegőt venni lehetetlen volt. Mellette Thor ledermedt, vállai olyan tartásba emelkedtek, ahogy Loki akkor szokta látni, ha edzés közben szembenéztek egymással. Thor harcra készült, bár nem volt biztos, hogy mi ellen.

Mondd ki, gondolta. Mondd ki, melyik fiad fog sereget indítani Asgard ellen. Melyikünk lesz az, amelyik a Ragnarök rossz oldalán fog állni?

– Vissza kellene térnünk a lakomára – szólalt meg végre anyjuk. – A néped keresni fogja a királyát, hogy utat mutasson nekik. A hirtelen távozásodra akarnak majd magyarázatot kapni, nem híreket a világvégéről.

Loki érezte, ahogy Thor ruhájánál fogva megragadja. Bátyja végigvonszolta a folyosón, el apjuk szobájától, át egy nyitott ajtón, ahol nem láthatják meg őket. A serleg kiesett a kezéből, nekiütődött a kövezetnek.

Thor az egyik Mindenek Anyjának szentelt kápolnába rángatta, oda, ahol Odin csatái előtt szokott egyedül imádkozni. Kicsi helyiség volt, ablakain arany fény szűrődött be, amitől a faburkolatok bársonyosnak és melegnek tűntek. A gerendák között a kopott lakkal bevont, sarkaikban már pergő faragványok a kígyó pusztítását és a Mindenek Anyjának trónra lépését ábrázolták.

Thor lerogyott az egyik faragott padra, szembe a Gaiáról, az Elszántról készült falfestménnyel, amelyen az istennő a karjait teste mellett tenyérrel felfele tartotta. Loki vele szemben, a másik sorban foglalt helyet, a pad háttámlájának meredek szögétől szinte azonnal sajogni kezdett a háta. Thor összezuhant, kezét a homlokához nyomta, Loki azonban mereven ült. Gaiát nézte, állának csúcsát, lesütött szemét, vékony, könyörgésre nyitott ajkait.

Thor szólalt meg először. – Atyánk látott minket, amint sereget vezetünk Asgard ellen.

– Igen, emlékszem – válaszolta Loki, még mindig Gaiára szegezve tekintetét. – Tudod, ott voltam.

– Az egyikünk…

– Azt hiszem, a kifejezés az volt, hogy az egyik fia, úgyhogy a valódi kérdés az lehet, hogy van-e Odinnak egy eltitkolt családtagja a palota tornyában, aki azt tervezi, hogy elvágja a torkunkat.

Thor karba font kézzel kihúzta magát, Loki pedig felé fordult, hogy szembenézzen vele.

– Jelentéstanról szeretnél velem vitatkozni, öcsém?

– Csak ha definiálod, mi az a jelentéstan.

– Ne gúnyolódj velem!

– Sosem mernék ilyet tenni – válaszolta Loki Gaia kezeire pillantva. Bűnbánó. Alázatos. Gyenge. – Az könnyen a világvégéhez vezetne.

Thor a vele szemben lévő pad háttámlájába öklözött, ami ettől kissé megugrott a kőpadlón csörömpölve. – Neked ez az egész csak egy tréfa?

Loki pillantása bátyjára rebbent. – Szerintem maga a tény, hogy ennyire aggódsz, bizonyítja, hogy nem te leszel az, aki azt a sereget vezeti majd.

– Ezt hogy érted? – kérdezett vissza Thor.

– Szerintem, ha fognál néhány véletlenszerűen kiválasztott asgardit, megkérdeznéd tőlük, mit gondolnak, melyikünk lázadna fel nagyobb valószínűséggel apánk ellen, utcahosszal nyernék. – Loki szárazon felnevetett, közben lesöpört egy szöszt a nadrágjáról. – Talán ez lenne az első alkalom, hogy valamiben nyerek veled szemben.

– És ez téged nem aggaszt? – kérdezte Thor.

Loki vállat vont. – Nos, most, hogy tudom, mit látott atyánk, ha valaha is egy sereg élén találom magam, meg fogok állni, és el fogok gondolkodni rajta, hogy… tudod. Hogy esetleg ne tegyem meg.

– De mi van, ha azzal idézed elő mindezt, ha megpróbálod megakadályozni? – gondolkodott Thor.

7

Loki összevonta a szemöldökét. – Gondolod, hogy amit apánk látott, az elkerülhetetlen?

– Az Istenek Tükre sosem tévedett még Asgard történelme során – mondta Thor. – A közelgő veszélyekre figyelmeztet. Amik mindig bekövetkeznek. – Hirtelen ismét előredőlt, öklét a homlokához szorította, majd ismét felnézett Lokira. – Talán nem látta, melyikünk lesz az.

– Annyira könnyű minket összetéveszteni egymással. Talán tévedek, de sereget vezetni sokkal inkább vallana rád. Én jobban szeretek az oldalvonalon tartózkodni egy kis nassolnivalóval. – Sarkával dobbantott párat a padlón. – És sose tenném ki ezt a csizmát egy csata viszontagságainak.

Thor a térdére könyökölt, fejét összekulcsolt kezeivel támasztotta. – Ez tényleg ennyire kevéssé érdekel téged? – Hangja lágyabb volt, mint amihez Loki szokott tőle, és ettől kissé megnyugodott.

– Engem minden érdekel – válaszolt, majd felállt, csizmájának sarka súrlódott a köveken.

– Hová mész? – kiáltott utána Thor, miközben elindult a sorok között.

– Beszélnem kell Amorával.

– Szerinted ez jó ötlet éppen most? – kérdezte Thor.

Loki megállt, már az ajtó közelében járt, és fontolgatta, hogy úgy tesz, mintha ezt nem hallotta volna. Thor csak provokálni próbálta, rávenni, hogy forduljon vissza. Márpedig ő mindig keményen igyekezett, hogy ne adja meg neki azt, amit akar.

Mégis megfordult. Thor is felállt, keze az ülőhelyek támláján nyugodott.

– Hogy érted? – követelt magyarázatot Loki.

Thor pillantása hirtelen a padló kövezetére tévedt, majd vissza Lokira. – Nem hiszem, hogy jó hatással van rád.

– Ezt ismételd meg, de most takard el az egyik szemed, úgy, esküszöm, mintha atyánk lennél.

– Nem viccelek.

– Nem. Tudom, hogy nem. – Próbált uralkodni hangja felett, de abban mégis maradt némi él. Nem volt túl sok lehetősége, ha barátokra vágyott. Thor és a többi harcostanonc egyértelművé tették, hogy nem akarnak tőle semmit, mintha a rajta lévő túl kevés izomtömeg fertőző lett volna. – Csak féltékeny vagy – szegezte Thornak, bár amint elhagyták száját a szavak, felfogta, mennyire bután hangzottak. Milyen erőltetettnek.

– Féltékeny mire? – kérdezte bátyja.

– Nem tudom, de majd kitalálok valamit. – Ekkor kellett volna távozni, mégis visszalépett a kápolnába, közelebb Thorhoz. – Nem tartozik rád, kivel töltöm a napjaimat.

– Dehogynem tartozik rám – válaszolta Thor. – A testvéred vagyok.

– Akkor nekem is bele kéne folynom a hosszú éjszakákba, amiket Siffel töltesz együtt a gyakorlótéren? – kötekedett Loki, mire Thor arca színt váltott.

– Az más, ő csak segít nekem…

– Miben? – vonta fel a szemöldökét Loki, úgy, ahogy órákig gyakorolta szobájában a tükör előtt, hogy szükség esetén tökéletesen bemutathassa, bár ezt sosem vallotta volna be Thornak. – Hajlékonyabbnak lenni?

– És Amora miben segít neked? – csattant fel Thor. – Megtanítja, hogyan legyél te is olyan boszorkány, mint ő?

– Ő nem boszorkány, hanem varázsló. Egy nap a király fővarázslója lesz.

Thor felhorkantott. – Amikor én leszek a király, a lábát sem teheti majd be az udvarba!

Loki keresztbe tette karjait. – Amikor te leszel a király, mi?

– Nem úgy értettem…

– De így mondtad.

– Rendben, talán mégis úgy értettem – morogta Thor. – Ha továbbra is ragaszkodsz a társaságához, lehet, hogy számodra sem lesz itt hely.

– Ez fenyegetés akar lenni? – kérdezte Loki. – Ha igen, akkor meg kéne próbálnod, hogy kevésbé hangozzon erőltetettnek. Ki mondta, hogy helyet akarok egy olyan király udvartartásában, aki arcon veri magát a saját pörölyével?

– Az csak egy alkalommal fordult elő!

– Mégis örökre beleégett a szívünkbe.

– Én legalább a jó oldalon állok majd, amikor eljön a Ragnarök! – tört ki Thorból. – Én legalább Asgardért fogok harcolni, nem pedig ellene!

Loki belülről harapta az arcát, úgy próbálta megakadályozni, hogy látszódjon rajta a fájdalom. Mindketten gyanították, hogy róla van szó, de nem hitte, hogy Thor ki fogja mondani. Miközben testvérét nézte, érezte magán, ahogy elönti a sötétség, mintha valami magas lángon forrna benne. Testvére arca változatlan maradt, tekintetébe azonban megbánás költözött.

– Talán a Tükör tévedett – mondta csöndesen Loki.

– Sosem téved.

– Úgy mondod ezt, mintha a jövő egy elkerülhetetlen, megváltoztathatatlan dolog lenne. Mi lenne, ha most azonnal leszúrnál, megölnél, még a világ vége előtt? Akkor nem tudnám beteljesíteni áruló sorsom, nem igaz?

– Kérlek, ne rám legyél dühös!

– Nem vagyok dühös!

– Kiabálsz.

– Én nem… – Megállt. Hirtelen észrevette, hogy hangja visszhangját a kápolna díszes plafonja veri vissza. Visszafordult az ajtó felé, elkezdett a retesz körül matatni. – Kellemes lakomát, testvér.

– Loki, várj!

Hallotta Thor nehéz lépteit, érezte, ahogy utánanyúlt, de Loki kitekerte magát a szorításából. Hevesen kalapáló szíve ellenére képes volt fékezni a hangját, így kevésbé hangzott harapósnak, mint eredetileg szánta. – Jobb lesz, ha távol tartod magad tőlem. A világvégekor ellenségek leszünk.

Azt várta, hogy Thor ellenkezni fog, mentegetőzni, ahogy szokása volt, testvére azonban csendben maradt, és Loki érezte, ahogy valami sötét és hideg kúszik fel a belsejében. Persze, hogy Thor azt feltételezte, ő lesz az, aki a jó ügyért harcol majd, ha jön a végítélet. Persze, hogy ő fogja vezetni a Jó erőit Asgard védelmében. Loki testvére királynak született, az egész udvar tudta ezt, mindenki, aki csak ránézett. Az istenek a saját kezükkel sem tudtak volna nála királyibb figurát alkotni: szőke, termetes, gyors, erős, mindezt erőfeszítés nélkül. Loki Thor árnyékának forgácsa volt csupán, egy rész, ami a szobrászműhely padlóján végezte, és amit össze kell söpörni, aztán tűzre dobni: vékony, sápadt, horgas orr, hajában semmi tartás, a tarkójára lóg, ahonnan visszafele kunkorodik. Míg Thor bőre bronzszínű volt a napfénytől, és úgy tűnt, mintha maga lenne a páncélzat, Loki fehér volt, mint a tej, és pont úgy bírta a nap melegét is.

És amelyik nem a király, az lesz az áruló. Nem így működik ez? Apja elutasította, tehát a mellőzött fiú fellázad majd Asgard ellen.

De ő egyben Asgard fia is volt. Herceg, nem áruló. Nem vezetne semmiféle sereget a saját testvére, a saját népe ellen.

Ugye?