AJÁNLÁS

Erzsébet királynéról, ükanyámról, már kisebb könyvtárnyi könyv látott napvilágot. Joggal tehetjük fel a kérdést, van-e létjogosultsága egy újabbnak? Ennyi megjelent könyv után mi újdonságot tartogathat ez a kötet a számunkra? Kérdéseinkre egyből választ kaphatunk, ha belepillantunk a tartalomjegyzékbe. Csupa talányos, figyelemfelkeltő fejezetcímen akad meg tekintetünk, szinte incselkednek velünk, hívogatnak, hogy beléjük pillantsunk. És ha megtesszük, nem csalódunk, mert olyan érdekességekre bukkanunk, amikről alig vagy egyáltalán nem hallottunk. Honnan kerültek elő ezek a témák? A mű szerzője Káli-Rozmis Barbara nagy jártasságról tesz tanúbizonyosságot a régi írásokban, naplókban, korabeli újságokban, magánlevelekben rejtőzködő apró érdekességek felkutatásában. Erre a képességére és kitartó elkötelezettségére már korábban felfigyeltünk, ezért megnyitottuk számára a családi archívumunkat, amelybe ez idáig csak keveseknek engedtünk bepillantást. Szintén rendelkezésére bocsájtottunk sok családi fotót, dokumentumot és egyéb relikviákat, ezzel is segítve munkáját. Mi is fontosnak tartjuk, hogy a sok téves információ, torzkép, szándékos vagy akaratlan torzítás helyett olyan adatok kerüljenek be a kötetbe, amelyek megalapozottak és leellenőrizhetőek, hogy a kötet forrásértékűvé válhasson. Munkáját végig figyelemmel kísértük és, ahol tudtuk, segítettük belső információinkkal is. Tudományos kutatómunkáját a téma iránti nagy alázattal végezte, nem ragadták el az indulatai, végig igyekezett tárgyilagos maradni. De, hogy ne váljon szárazzá a tartalom, nagyon jó érzékkel színesítette a témákat. Nem riadt vissza attól sem, hogy helyenként a tények és a történelmi események úgy jelenjenek meg előttünk, mintha egy regényt olvasnánk, holott a leírt ismeretanyagok forrásokkal alátámasztottak. Könyve egyszerre szórakoztató és tudományos igényű. Itt van végre az ideje annak, hogy a tudomány ne csak kevésszámú tudós privilégiuma legyen, hanem részese lehessen annak a nagyközönség is!

Különösen kedves számunkra, a Habsburg-család magyar ágának, hogy a szerző Erzsébet királynét a magyarokhoz való kötődése jegyében mutatja be, méghozzá egész életén átívelően, hiteles megközelítéssel és alapossággal.

Mindenkinek szívből ajánlom ezt az értékes könyvet, hogy olvassák olyan nagy szeretettel, mint amivel a szerző írta azt!

Habsburg-Lotharingiai Mihály főherceg,

Erzsébet királyné ükunokája

ELŐSZÓ

A portréval kezdődött minden. Kislány voltam még, amikor megpillantottam egy magazinban Benczúr Gyula Erzsébet királyné című posztumusz festményét, ezzel a szöveggel: „Jövőre lesz száz esztendeje, hogy a máig legnépszerűbb magyar királynét, Erzsébetet Genfben meggyilkolták.”

Talán én is megláttam azt, amit életében szinte mindenki, aki a közelébe került. Azt a rejtélyes Valamit, ami körülölelte, amit a kortársai néven nem tudtak nevezni, de lenyűgözte őket, hatalmas erővel hatott rájuk. Több volt ez az erő, mint csupán a szépség. A lényéből, mozdulataiból áradt a tündéri, a kortársai szerint szinte már nem is e világi báj, amelyet egyetlen fénykép vagy festmény sem tud teljesen visszaadni. Megközelíteni talán igen, de visszatükrözni nem. A királyné maga is rájött különleges vonzerejére, amelyet használt is a „magyar ügy” érdekében – hogy mi mindent köszönhetünk neki mi, magyarok, feltárul a könyvem lapjain. Andrássy Gyula gróf (Magyarország miniszterelnöke, majd az Osztrák–Magyar Monarchia külügyminisztere) pedig „a szép gondviselés”-nek hívta a királynét, akiről később is így írt: „ha meggondolom, hogy annyi ész mellett, mely a legnagyobb férfiúnak is becsületére válnék, megfér annyi szív is, akkor röviden csak azt mondhatom, hogy egy második ily nő nem létezik a világon. Csak egy bánt engem, és ez az, hogy csak oly kevés ember tudja, hogy ki ő. Én azt szeretném, hogy az egész világ tudja és úgy bámulja, mint ily ritka egyéniség megérdemli…”

Emlékszem, sokáig néztem ezt a Benczúr-képet, és meg akartam fejteni, mi lehetett az a Valami, ami – a kortársai szerint – mások fölé emelte őt, hiszen a rang és cím kevés lett volna ehhez. „Királynői” volt ő fekete lovaglóruhában, utcai viseletben, de még fésülködőköpenyben is. Szintén szépségét és különleges báját mutatja, hogy nemcsak a szenvedélyes magyarokat, hanem az olykor hűvös angolokat is magával ragadta a személye függetlenül attól, hogy mit viselt, hiszen Erzsébet királyné, ha csak tehette, egészen elegánsan, a saját egyedi, letisztult stílusával és mindenféle – a korban szokásos – cicomától mentesen jelent meg, gyöngysorral a nyakában vagy anélkül.

Benczúr Gyulának sikerült megragadnia ezt a különleges Valamit: a királyné képmásáról sugárzik a vonzerő, amely sajátja volt. Meg akartam tudni a titkát, és ezért kérésemre szüleim megvásárolták nekem a vele kapcsolatos kiadványokat, amelyeket én az általam vélt valóságtartalmuk szerint csoportosítottam. Valamiféle ösztöntől vezérelve jeleztem magamnak, hol, miben tévedtek az írások szerzői, és miben volt igazuk. Utóbb, sokéves kutatásaim során sejtéseim legnagyobb részben bebizonyosodtak.

Ferenc József császár-király elkészíttette híres magyar festőkkel felesége portréját öt hölgy számára, akik hűségesen szolgálták a királynét – Ferenczy Ida, Festetics Mária grófnő, Sztáray Irma grófnő, gróf Andrássy Aladárné Wenckheim Leontin bárónő, a királyné magyarországi főudvarmesternője és Harrach Mária Terézia grófné, a királyné bécsi főudvarmesternője is kapott egy-egy képet. A szóban forgó festmény Ferenczy Idáé lett. A király így írt a megtekintés után: „Két óra előtt felkerestem Benczúrt, a festőt, hogy drága halottunk képét láthassam… Nagyon jól sikerült festmény, mi több, ez a legjobb portré, amit valaha is készítettek a császárnéról. Gyönyörű kép, a császárné tartása nemes, arca kedves, vonásai ifjúságát idézik…”

2

Gyakran kérdezik tőlem, milyen volt valójában Erzsébet királyné. A kortársainak is nehézséget jelentett röviden válaszolni erre a kérdésre. Ha csak két tulajdonságot ragadhatnék ki, azt mondanám, hogy nagyon kedves és bájos volt – mindkettőt jól adja vissza ez a Benczúr-portré, amelyről már-már „földöntúli báj” sugárzik. A királyné kedvessége számtalan dologban nyilvánult meg, például abban, ahogyan legélesebb nyelvű bírálóival viselkedett: segítő kezet nyújtott feléjük ahelyett, hogy hagyta volna a mélybe zuhanni őket. Sokan éppen ezt a kedvességet igyekeznek sárba tiporni, nem beszélve arról, hogy még magyarságszeretetét is lefokozzák – többnyire anyósa elleni lázadásként említik, és akként, hogy jobb foglalatosságot nem találva magának adta magyartanulásra a fejét. Ilyenkor még azt is a szemére vetik, hogy egyébként nem boldogult jól a nyelvekkel, ami nem egészen felel meg a valóságnak, hiszen már a házassága előtt jól beszélte az angolt, igaz, akkor az arisztokrácia nyelve a francia volt – amelyet később szintén (egy kis akcentustól eltekintve) tökéletesen elsajátított. Inkább azt mondanám, hogy ő vagy teljesen tette bele a szívét valamilyen tevékenységbe (akár a nyelvtanulásba), vagy sehogy: azt, hogy mibe fektetett energiát és időt, mindig a szívével döntötte el. Akik igazán ismerték őt, így például Andrássy Gyula gróf és Festetics Mária grófnő, jól tudták ezt. Az, hogy Erzsébet mennyire szerette nemcsak a nyelvünket, hanem a népünket is, és mondhatni már-már „elmagyarosodott”, fel fog tárulni az Olvasók előtt a könyvem lapjain.

Mielőtt elkészült volna Benczúr Gyula ezen festménye, a király egy másik művészt is megdicsért: „Horowitz [Lipót] magyar festő képe az, amit a Papa a legjobbnak tart” – írta naplójába Mária Valéria főhercegnő, a királyné legkisebb lánya 1898 decemberében, majd hozzátette: „Soha nem készült jó kép a Mamáról.” Ez sem természethű portré, „és ez történik majd mindennel, amit a Mamáról mondanak vagy írnak”.

Amikor 2015. március 15-én létrehoztam az első blogomat a királynéról, az a cél vezérelt, hogy megkíséreljem az „igazi” Erzsébetet, az ő valódi lényét a lehető leghitelesebben bemutatni. Mivel a királyné halálának időpontja, amelynek kapcsán „megismertem őt”, kiemelten fontos a számomra, a 120 éves évforduló alkalmából megalapítottam a TEMPT Princess-t, vagyis a „The Empress Memory Team”-et, ami „A Császárné Emléke Munkaközösség”-et jelenti. (Azért lett idegennyelvű az elnevezés, mert akkor még csak angolul tartottam az előadásaimat.)

Jelen munkával olyan könyvet szándékoztam az Olvasó kezébe adni, amely érdekes és izgalmas, ugyanakkor informatív és hiteles is. Amíg Czédly Mónika divattervező a királyné ruháinak hiteles rekonstrukcióit készíti, addig én Erzsébet életének számos meghatározó jelenetét igyekszem hitelesen rekonstruálni. Művem tehát regényes, de semmiképpen sem fikciós: az általam rögzített párbeszédek valóban úgy hangoztak el, ahogyan lejegyzésre kerültek a munkámban, hiszen a királyné környezete megmentette azokat a feledéstől. A beszélgetések és a leírások nem a képzeletem szüleményei. Ahogyan a forrásmegjelölésekben is látható, sok visszaemlékezést, naplót, levelet, korabeli leírást és tudósítást használtam. A fellelhető források közül válogattam, egymással összevetve azokat, ugyanis több mindent kell figyelembe venni, például azt, hogy a történések és rögzítésük között mennyi idő telt el, valamint azt is, hogy mekkora szerepe lehet egy adott forrásban a szubjektivitásnak. Éppen ezért fontos megvizsgálni több, más-más nézőpontból született, akár egymásnak ellentmondó beszámolót is.

Számtalan prózai mű látott már napvilágot a császárnéról. A regényírók gyakran hajlamosak a történelmileg hiteles források helyett a fantáziájukra támaszkodni az események leírásakor. Könyvem olvasmányos formában történő megírására az is ösztökélt, hogy megmutassam: a valóság is lehet annyira érdekes – vagy még érdekesebb –, mint egy regény.

Valójában egy életrajzot tart a kezében az Olvasó, jóllehet a cím a királyné és a magyarok kapcsolatának feldolgozását ígéri. Azért döntöttem egy teljes biográfia megírása mellett, mert a kezdetektől kiindulva jobban megérthetjük Erzsébet királyné magyarokkal való kapcsolatát is. Számtalan életrajz született már róla, így felmerülhet a kérdés, miért van most szükség egy újabbra. Egyik célom a kutatásaim során az, hogy minél több érdekességet tárjak fel a királynéval és családjával kapcsolatban, s így sok kevésbé ismert vagy „elfeledett”, illetve még nem vagy nem kellőképpen feldolgozott forrást találtam. Helyenként talán nem tűnik eléggé megindokoltnak vagy hitelesnek az általam használt írás, illetve rendkívüli információtartalma miatt egyenesen kitaláltnak tarthatná az Olvasó, ezért itt jegyezném meg, hogy a forrásokat a szakirodalomban leginkább alaposnak és hitelesnek tartott munkákkal (többek között Brigitte Hamann Erzsébet királyné című biográfiájával és Corti Egon Cäsar gróf Erzsébet című könyvével) vetettem össze, mielőtt hitelt adtam a tartalmuknak. A regényesség és az olvashatóság kedvéért azonban ezt nem jeleztem, a már ismert forrásanyag „újraközlésével” történő alátámasztást pedig terjedelmi okokból elvetettem, így elkerülhetővé vált a szószaporítás, és helyette további olyan érdekességek kerültek be a könyvbe, amelyek árnyalják a királynéról és a családjáról kialakított képünket. Ezek forrásait végjegyzetben közöljük, így bárki számára nyomon követhetők és tanulmányozhatók.

Nem törekedtem társadalomtörténeti, politikai és diplomáciai történetírásra. A kutatásaim elsősorban arra irányulnak, hogy a történelmi személyek érzelmei felől és érzésein keresztül közelítsem meg a témát, és próbáljak beleláttatni Erzsébet királyné és néhány hozzá közelálló személy lelkébe: örömeibe, bánataiba és vívódásaiba. Kutatásaim legfőbb célja az, hogy érzelmekkel és érdekességekkel teli, ugyanakkor hiteles előadásokat és írásokat prezentáljak a közönségnek. A jelen munkában is erre törekedtem.

Néhány szó a források feldolgozásának és közreadásának módjáról. A jobb olvashatóság érdekében a következő módosításokat végeztem: a régi forrásszövegek helyesírását javítottam – kivételt képeznek Erzsébet királyné magyar nyelven írt levelei, Rudolf koronaherceg és Mária Valéria főhercegnő néhány magyarul papírra vetett írása, valamint József főherceg feleségéhez kelt két levélrészlete. Azért tartottam meg az eredeti helyesírást ezen források esetében, hogy lássuk, milyen jól tudtak magyarul a Habsburg-család magyar kötődésű tagjai. Természetesen helyesírásuk elemzése előtt gondoljunk arra, hogy akkoriban máshogyan írtak, ne a mai helyesírási szabályok szerint ítéljük meg soraikat. Az idézetekben szereplő kihagyásokat szögletes zárójel helyett pusztán három ponttal jeleztem. A szövegeken helyenként minimális stilisztikai módosítást is végeztem, de igyekeztem meghagyni a régies szóhasználatot; így például akkoriban a ruhát gyakran „öltönynek” nevezték, a pályaudvart pedig „indóháznak”.

Végezetül néhány személyes szó. A királynét sokat bántották és vádolják még ma is azzal, hogy nem teljesítette uralkodónéi kötelezettségeit, és csak saját szenvedélyeinek élt, vagyis a nap jelentős részét az 1880-as évek elejéig lovaglással, később pedig megerőltető tempójú sétával töltötte. Arról, miért fordult az emberek helyett a természet felé, ő maga így vallott egyik magyar udvarhölgyének: „A nagyvilágban engem annyira űztek, leszóltak, rágalmaztak, annyira bántottak, megsértettek, és az Isten látja lelkemet, rosszat soha nem tettem. Hát gondoltam, keresek olyan társaságot, mely nyugalmamat nem zaklatja, és élvezetet nyújt. Visszahúzódtam magamba, és a természet felé fordultam… az elején igen nehéz volt a magány, de hát az ember mindent megszokik, és én megszoktam már. És élvezem, a természet sokkal hálásabb, mint az emberek.”

Talán lehettem volna élesebb kritikusa Erzsébet királynénak, de azt sokan megteszik helyettem. Én inkább igyekeztem megérteni és az Olvasóval megismertetni az asszonyt, akit a saját korában is annyian bíráltak és rágalmaztak. Legkisebb gyermeke, Mária Valéria főhercegnő maga is fontolgatta, hogy megírja édesanyja életrajzát a hagyatékában talált levelek és dokumentumok, valamint saját élményei segítségével. Úgy vélte, egy későbbi kor talán édesanyja „szépséges és tündöklő alakját hamis dicsérettel vagy igaztalan vádakkal rosszul ítéli meg…” Sajnos ezen biográfia megírására nem került sor, a főhercegnő naplója azonban betekintést enged sok bensőséges jelenetbe, amelyek közül a könyvem lapjain is megelevenedik jónéhány.

Először pusztán azért kutattam a királyné életét, mert érdekelt a személye, de hamar felfedeztem, hogy gyakran mennyire távol áll a valóságtól az a kép, amelyet róla festenek. Szinte kötelességemnek kezdtem érezni, hogy kedvenc lánya, Mária Valéria helyett megtegyek minden tőlem telhetőt azért, hogy a lehető leghitelesebb kép jelenjen meg róla. Valéria életében még kevés visszaemlékezés, magánlevél és napló volt hozzáférhető, ma azonban már számtalan kortárs látószögéből ismerhetjük meg a legendás Erzsébet császárné-királynét.

3

Nekünk, magyaroknak az egyik legérdekesebb kérdés a királyné Andrássy Gyula gróffal való kapcsolata, amelyről máig számtalan találgatás és mendemonda kering a köztudatban. Éppen ezért könyvemben kiemelt szerepet kap Andrássy gróf, aki 1866 januárjától egészen 1890. február 18-án bekövetkezett haláláig volt része Erzsébet királyné életének. Némi túlzással elmondhatjuk, hogy a kiegyezés korában kicsit mindenki szerelmes volt Andrássy Gyulába. Sok véleményt olvastam róla olyanoktól is, akik közömbösek voltak iránta, vagy egyenesen gyűlölték – de a visszaemlékezésekből az bontakozott ki számomra, hogy ők is nagy embernek tartották. Kutatásaim során az egyik legmeglepőbb felismerés vele kapcsolatos. Biztos voltam benne, hogy túlmisztifikálják a személyét, de minél jobban elmerültem magánéletének alakulásában és a királynéval való kapcsolatában, annál közelebb került hozzám, és azon vettem észre magam, hogy én is elkezdtem őt tisztelni és szeretni. Igaz barát volt ő, aki – ahogyan maga is bevallotta – nem sok embert tisztelt meg a barátságával, de azokat, akiket a szívébe fogadott, soha többé nem engedte ki onnan.

Két különleges ember találkozására került sor 1866. január 8-án. Odakint hideg volt és szállingóztak a hópelyhek, amikor az izgalomtól kipirult arcú osztrák császárné a bécsi Burgban fogadta a magyar küldöttséget, élükön Andrássy Gyula gróffal. Az első pillanattól kezdve hatalmas erővel hatottak egymásra, és hamarosan kialakult közöttük egy szoros kötelék, amely kiállta az idők próbáját az intrika szövevényes légkörében is. Feltárul az Olvasó előtt, hogy barátság vagy szerelem volt-e ez a különleges kapcsolat, valamint az is, hogyan állt hozzá a másik két leginkább érintett fél: I. Ferenc József és Andrássyné Kendeffy Katinka grófnő. Ugyanakkor az alcím vonatkozik a királyné férjével való kapcsolatára is, amelyet sokféleképpen értelmeznek.

A könyvem első fejezetét szokatlan felütéssel indítom, amelynek célja az, hogy a lehető leggyorsabban repítsem az Olvasót Erzsébet bajor hercegnő korába, és ezáltal megkönnyítsem a XIX. századba történő időutazást, melynek során – többek között – arra is keresem a választ, hogy milyen volt valójában a királyné, milyen uralkodóné, milyen anya, milyen feleség és milyen nő. Mi tette őt valóban széppé és különlegessé, mi volt az a néven nem nevezhető Valami, amely – egyik magyar udvarhölgye szavaival élve – „fölötte lebegett”. A könyvem lapjain feltárul az Olvasók előtt az, miért nevezhetjük Erzsébetet a szó teljes értelmében magyar királynénknak.

TÜNDÉRMESEKÉNT INDULT

Ha tudnád, milyen boldog vagyok!

A hatalmas, háromszintes és háromszárnyas müncheni palota előkelőn emelkedett ki a környező épületek közül. Az utakat és a háztetőket hó borította. Rendkívül hideg volt odakint.1837 szentestéjén a ház urának, Miksa bajor hercegnek földszinten elhelyezkedő lakosztálya gyertyafényben fürdött. A zsalukat nem zárták be, így aki arra járt, láthatta a fel-alá sétálgató herceget.

Egy titkos lépcsőház kötötte össze Miksa herceg privát termeit a felesége emeleten található lakosztályával. Ludovika hercegné, vagy ahogyan a családban nevezték, Lujza hálószobájából kisebb sikolyok hallatszottak most le. A herceg sokat adott a kényelemre és a tisztaságra: a palota minden főrangú lakójának volt egy saját, teljesen felszerelt fürdőszobája. A hercegné vörösréz fürdőkádja két kisebb méretű, henger alakú, díszes cserépkályha között volt felállítva, amelyekbe most, hideg lévén, jól be is fűtöttek. A szobalányok mindent bekészítettek a hálószobába és ide, amire az érkező újszülöttnek és a hercegnének szüksége lehetett.

Egyszerre csak túl nagy lett a csend. Miksa kettesével szedve a fokokat privát lépcsőjén sietett fel felesége lakosztályába. Lujza termeinek egyik, zöld selyemtapétával bevont és aranyszínű mintával díszített falán ott lógott nővérének, Zsófiának és az ő ikertestvérének, Máriának nagy közös portréja. A festmény alatti díszes ülőalkalmatosságok jól illettek a szoba hófehér-arany bútoraihoz. A herceg menet közben vetett egy pillantást a képre, amelynek hatására fintor ült ki az arcára – egyáltalán nem kedvelte sógornőjét, Zsófiát, akiből osztrák főhercegné lett. Úgy érezte, felesége túlságosan is alázatos magatartást tanúsít nővérei, különösen a Habsburg-feleség iránt.

Lujza hálószobájához érkezett, és megállt a zárt ajtó előtt. Bentről halk nyögések és a bába tanácsai hallatszottak. Feszültség nem volt az asszony hangjában. Bárcsak kibújna már a kicsi! – gondolta.

Este 10 óra 43 perckor végre hangos sírás rázta meg a palota központi szárnyát. Megszületett a harmadik gyermek: egy lány! A herceg boldog volt – a lánygyermekeket jobban szerette, mint a fiúkat. A kislány a Wittelsbach Erzsébet Amália Eugénia nevet kapta. Nemcsak a szülei, de mindenki más is rendkívül szerencsés előjelet látott abban, hogy a kicsi fogacskával a szájában, szenteste jött világra, ami ráadásul most vasárnapra esett. Úgy tartották, hogy nagy dolgokat fog majd véghezvinni. Az évek múltával azonban már korántsem volt ebben annyira biztos Ludovika, aki becenevét, a Lujzát jobban szerette, a gyermekei számára pedig csak „Mimi” volt. Sok aggodalmat okozott neki a felcseperedő Erzsébet. Tartott attól, hogy lányát nem fogja tudni jól férjhez adni – hiszen, mint mondták, Sisinek „egyetlen szép vonása sincs”.

Habár modern és impozáns volt a müncheni palota, a hercegi család jobban szerette a Starnbergi-tó partján álló possenhofeni várkastélyt, amelyet leginkább csak „Possiként” emlegettek. Ezt a vidéki kastélyt a királyi rokonok – a reprezentatív müncheni palotával szemben – nem tartották megfelelőnek egy hercegi család számára, de ezzel sem Ludovika, sem Miksa nem törődött.

A possenhofeni kastélyt Erzsébet kedvenc öccse, Károly Tivadar herceg örökölte. Az ő családja tulajdonában állt egészen 1940-ig, amikor is eladták. Viszontagságos évek jöttek a kastély életében, amelynek következtében 1980-ra az épületegyüttes rendkívül rossz, helyenként életveszélyes állapotba került. A lebontástól néhány befektető mentette meg, akik a műemlékvédelmi hivatal bevonásával teljesen rendbehozták és felújították, majd társasházzá nyilváníttatták.

Sisi és a testvérei határtalan szabadságot élveztek a Starnbergi-tó már-már mesébe illő környezetében. Erzsébet nagyon szeretett a dimbes-dombos területen barangolni. A helyiek gyakran látták a kislányt, amint rögös ösvényeken tűnik el, majd tér vissza egy csokor havasi gyopárral a kezében. A környékbeliek „Lizi von Possenhofen”-nek hívták őt. Ha elkapta az eső bóklászás közben, az éppen útba eső kunyhóban kért menedéket, ahol kedvesen elbeszélgetett mind a gyerekekkel, mind az idősebbekkel. A szülők nem láttak kivetnivalót ebben, a herceg még örült is annak, hogy Sisi könnyen létesít kapcsolatot az egyszerű emberekkel.

4

A kislány nagyra tartotta és példaképének tekintette az édesapját, aki citerán is megtanította játszani. Sisi, vagy ahogyan Miksa herceg is gyakran nevezte, Lizi szívesen kísérte el apját alpesi kirándulásokra, ahol kis kunyhókban étkeztek. Olyan is előfordult, ha éppen volt náluk hangszer, hogy játszottak a parasztoknak, sőt még együtt is táncoltak velük. A herceg szívesen zenélt álruhában, de kislányát nem tette ki ennek. Egy nap, Sisi nagy örömére, mégis kivételt tett. Az összesereglett emberek nem ismerték fel az édes, pirospozsgás kislányt, akinek néhányan ezüstpénzt adtak jutalmul. Erzsébet elfogadta az érméket, és jól megőrizte. Később, már császárnéként a hozzá közel állóknak időnként szívesen meg is mutatta, így szólva:

– Mindössze ennyi pénzt kerestem az életemben!

A possenhofeni idilli környezetben nem sokat foglalkoztak azzal – egyébként sem volt divat a leánygyermekek politikai nevelése –, hogy 1848 tavaszán Bécsben és Magyarországon kitört a forradalom, amely a Habsburg Birodalmat alapjaiban rengette meg. Ludovika viszont aggódott nővéréért, ugyanis a császári család elhagyni kényszerült az osztrák fővárost, jobban mondva elmenekült onnan. December 2-án I. Ferdinánd császár kénytelen volt lemondani a trónról unokaöccse, a tizennyolc éves Ferenc József főherceg javára. A fiatal „Franci” ambiciózus édesanyjának köszönhette, hogy gyermektelen nagybátyjától ő kapta a koronát. Zsófia főhercegné ugyanis rávette férjét, az uralkodásra szintén alkalmatlan Ferenc Károlyt arra, hogy mondjon le a fia javára. Ez nem járt sok nehézséggel, hiszen a főherceget nem túlzottan érdekelték az államügyek, mindenki a feleségét, Zsófia főhercegnét tartotta az „egyetlen férfinak” a császári házban. Ezáltal azonban Zsófia maga sosem vált császárnévá (habár nagyon szeretett volna az lenni), de fia révén szinte a haláláig mintegy „titkos császárnőként” részt vett a szálak mozgatásában. Édesanyja és miniszterei tanácsai, valamint a hadvezérei segítették hozzá Ferenc Józsefet ahhoz, hogy leverje, jobban mondva vérbe fojtsa az 1848–1849-es forradalmakat. Az ifjút arra nevelték, hogy engedelmeskedjen, és ő engedelmeskedett is, szinte gondolkodás nélkül aláírva a halálos ítéleteket. Mindez természetesen nem tette őt népszerűvé sem hazánkban, sem Bécsben, sem pedig a birodalom többi részén. Zsófia főhercegné kénytelen volt a Habsburgok házasságpolitikájához folyamodni az uralkodó imázsának helyreállítása érdekében: „Míg mások háborúznak, te, boldog Ausztria, házasodj!” Elhatározta, hogy ahogyan megszerezte fiának a trónt, úgy választ majd feleséget is a számára. Trónörökösre volt szükség, valamint arra, hogy egy fiatal és szép császárné által eltereljék a figyelmet a vérontásokról, s emellett egy esküvő jó alkalmat nyújtott arra, hogy a császár kegyelmet gyakorolhasson.

Ludovika hercegné legidősebb lánya, Ilona valójában csak a harmadik választás volt. Az első menyasszonyjelölt, a porosz király unokahúga, Anna hercegnő, habár megdobogtatta a császár szívét, már foglalt volt. A másik kiszemelt porosz hercegnő, Szidónia viszont beteges volt, és egyáltalán nem tetszett Ferenc Józsefnek.

A kötelességtudó és csinos, tizenkilenc éves Ilona, becenevén Nené tökéletesen megfelelőnek tűnt a császárnéi szerepre, azonban egy kis „hiba” csúszott a tervbe: az engedelmes Francinak nem édesanyja választottja, hanem annak húga, a tizenöt és fél éves Sisi tetszett meg, amikor Ludovika hercegné két idősebb lányával, Ilonával és Erzsébettel 1853. augusztus 16-án a főhercegné meghívására megérkezett a felső-ausztriai fürdővárosba, Bad Ischlbe, ahol a császári család nyári szabadságát töltötte.

Ferenc Józsefet mintegy villámcsapásként érte az Erzsébettel való találkozáskor kialakult új érzelem: a szerelem. „Sisi elragadó… Nézd meg a haját, a szemét, a báját, az egész alakját, milyen szeretetreméltó!” – áradozott édesanyjának. A kötelességtudó, mindennapjait szigorú szabályok szerint élő uralkodó nem tudott ellenállni bájos, fesztelenül viselkedő unokahúgának, és kijelentette, hogy vagy ő lesz a felesége, vagy senki. Zsófia főhercegné kénytelen volt beleegyezni abba, hogy fia megkérje Sisi kezét.

A hivatalos eljegyzésre augusztus 19-én került sor. Néhány nappal később a Pesti Napló a Salzburger Zeitung tudósítása alapján tájékoztatta olvasóit arról, hogy a császár házasodik. A hír hallatán néhány magyar napilap elküldte saját újságíróját Bad Ischlbe, hogy elsőkézből tudósíthassák olvasóikat az örvendetes eseményről.

Az eljegyzés utáni vasárnap Ferenc József a szokásos osztrák tábornoki egyenruhájában, kard nélkül, lovaglóostorral a kezében sétált jókedvűen a szállóhoz, ahol Erzsébet a szüleivel, valamint két idősebb testvérével, Lajossal és Ilonával megszállt. Miksa és legidősebb fia nemrég érkeztek csak Ischlbe. A hivatalosan közzétett verzió szerint a hercegi apa egy hangversenyt hallgatott, amikor a lánya eljegyzéséről szóló sürgönyt megkapta. Lajos, aki most éppen az ablaknál álldogált, egy kézlegyintéssel azonnal üdvözölte leendő sógorát, majd hátat fordított, hogy szóljon a húgának. A Budapesti Hírlap újságírói a hotel előtt várakoztak, így tanúi lehettek a jelenetnek. A szálloda kapujában egy magas rangú katonatiszt őrködött, és észrevéve a két bámészkodó idegent, feléjük sétált.

– Óhajtják kegyetek Őfelségét szép arájával közelebbről látni? – kérdezte a magyaroktól németül, barátságosan.

– Igen lekötelezne, ha ezt lehetővé tenné – válaszolták.

A katonatiszt a termeken át a szőnyeggel bevont lépcsőzetre vezette őket, ahol még két kíváncsi úrhölgy várakozott. Néhány perc múlva láthatták, amint megjelent bájos menyasszonyát karolva, sugárzó arccal a császár. A hercegnő karcsú alakját és természetes szépségét még jobban kihangsúlyozta az egyszerű ruha és a széles karimájú, szalagokkal díszített, szintén egyszerű kalap, amely a császár szerint rendkívül jól állt neki. Sisi szőkésbarna haját csak félig takarta a fejfedő, így jól láthatóan keretezte mosolygós, rózsás arcát. A jegyespárt követte Ludovika hercegné és Nené, végül a büszke báty, Lajos. Utánuk csupán egy inas ballagott – semmi „felesleges kíséret”, amihez Sisi amúgy sem volt hozzászokva. A két hölgy és a magyar urak néma fejbiccentéssel üdvözölték a fenséges családot, akik derűsen mosolyogtak rájuk vissza. Amint kiléptek a szálló ajtaján, azonnal az ablakhoz sietett „rögtönzött közönségük”, hogy lássa, amint a hercegi család kocsija elhajt a mellette büszkén lovagló császárral. Erzsébet nem volt hozzászokva ahhoz, hogy ennyi szempár szegeződjön őrá. Egyre inkább a figyelem középpontjába került, és ez zavarta.

A jegyesek között sok hasonlóan kedves jelenet játszódott le. Ferenc József éves szabadságát töltötte a kis fürdővárosban, így ideje nagy részét Sisinek tudta szentelni. Felhőtlenül boldog volt, amit mindenki észrevett, aki csak láthatta. Egy délutáni sétakocsikázás alkalmával, amelyet a közeli erdőbe tettek, Sisi dideregni kezdett – talán sokkal inkább az idegeskedéstől, mint a nyári szellőtől. A császár gálánsan levette magáról katonai köpenyét, és gyengéden menyasszonya vállára terítette. Néhányan hallották azt is, amint fülébe súgja: „Ha tudnád, milyen boldog vagyok, el sem mondhatom!”

A fiatal bajor hercegnőnek tetszett a fess, csinos férfi, azonban nem lett első látásra szerelmes. Az eljegyzés után még két hetet töltöttek együtt Bad Ischlben, mialatt fokozatosan kezdett beleszeretni unokatestvérébe, de rettegett a rá váró élettől. Hallgatag és szomorú lett, és sokat sírdogált. Ezt mind Ferenc József, mind Zsófia észrevette, de ők egészen máshogyan értelmezték a dolgot. A főhercegné – aki szintén el volt ragadtatva a hercegnőtől – így írt ikertestvérének, Mária szász királynénak: „El sem tudod képzelni, hogy Sisi milyen elragadó, amikor sír.”

A magyarok érdekes összefüggést véltek látni a bajor hercegnővel kötött eljegyzés és a magyar Szent Korona megtalálása között. „A magyar koronajelvények 1853. szeptember 8-án, Szűz Mária (Patrona Hungariae) születése napján, egy kis órányira Ó-Orsovától az Allion hegy alatt, a román-bánsági határezred területén, az oláh út mellett előkerültek” – írta a Budapesti Hírlap. A megtalálás után a koronát azonnal a budavári várkápolnába szállították, ahol – a megfelelő őrizet mellett – három napra közszemlére kiállították.

5

Az 1849. augusztus 9-én lezajlott temesvári csatavesztés után a magyar forradalmárok ugyanis magukkal vitték a Szent Koronát és a hozzá tartozó jelvényeket, és augusztus második felében elásták a legnagyobb titoktartás mellett, hogy ne kerülhessen a Habsburg uralkodó fejére. Állítólag összesen heten tudták, hogy hol van – beleértve Kossuth Lajost. Természetesen mind hallgattak.

Erzsébet ugyanúgy bajor hercegnő volt, mint az első magyar királyné, Gizella, Szent István király felesége. Talán a Szent Korona Magyarország védőszentjének ünnepén való megtalálása egy jel arra, hogy Ausztria kibékül Magyarországgal? – találgattak többen. Kossuth Lajos mindenesetre bízott abban, hogy nem.

A császár jegyese

Erzsébet reprezentációs feladatai a jegyessége első perceiben megkezdődtek, igaz, ezek még csak előszelei voltak a később rá váró kötelezettségeknek. Ludovika aggodalommal tekintett a jövőbe, habár megtiszteltetésnek érezte, hogy az ő lánya császárné lesz – de miért Sisi? Miért nem Nené? Ilona sokkal felkészültebb, sokkal tanultabb nála, és bátrabb is – gondolta. Az ifjú menyasszonnyal együtt az egész családnak hozzá kellett szoknia a gondolathoz, hogy most mindannyiuk élete némiképp megváltozik, hiszen, ha tetszik, ha nem, most rájuk is nagy figyelem irányul majd. És nemcsak jóleső, hanem terhes, zaklató, gyakran rosszindulatú kíváncsiság is. Igaz, ők elmenekülhetnek előle, nem úgy, mint Sisi.

A jegyesség néhány hónapja alatt Erzsébetnek sok tanulnivalója volt, hogy hiányosságait pótolni tudja. Különösképpen nyelveket kellett elsajátítania, főleg a franciát, hiszen az volt az arisztokrácia társalgási nyelve. Emellett az olaszt és a csehet is, mert Csehország, valamint Itália egy része az Osztrák Birodalomhoz tartozott. Miksa herceg felfogadta Richter Xavér Ferenc müncheni udvari vikáriust, aki – állítólag – nem kevesebb, mint hetven nyelven értett, hogy tanítsa Sisit; Richter segítségével a hercegnő néhány magyar szót is elsajátított.

Az etikett és egyéb fontos órák mellett kiemelt szerepet kapott a Habsburg Birodalom történelme, különösen Ausztriáé. A császárhű magyar grófot, Majláth Jánost, Az osztrák császárság történetéből című mű szerzőjét kérték fel arra, hogy oktassa a leendő császárnét. Ez volt az egyetlen óra, amelyet Erzsébet valóban élvezett. Heti háromszor járt hozzá Majláth gróf. A tanórák estébe nyúltak, és nemcsak a császár menyasszonya, hanem a család többi tagja, sőt még a személyzet közül is jó néhányan hallgatták azokat. Arra azonban Bécsben nem számítottak, hogy pont Majláth fogja elültetni Erzsébetben a republikánus gondolatokat és a Magyarország iránti szimpátiát. A gróf elmagyarázta a hercegnőnek a magyar alkotmányt, amelyet Ferenc József a forradalom leverésével 1849-ben semmissé nyilvánított. Erzsébet rendkívül nagy érdeklődéssel szívta magába tanítója minden szavát.

A mátkaság ideje alatt Bécsben a szerelmes Ferenc József alig bírta ki, hogy nincs imádott kedvese mellett. Habár egynapi útra volt tőle a menyasszonya otthona, és akták hegyei várták őt mindennap az íróasztalon, mégis háromszor látogatta meg őt, és Zsófia főhercegné intéseit is – tapintatosan – átadta. Jó szándékkal címezte ezeket a főhercegné Sisinek, de nem úgy sültek el. A hercegnő támadásnak és privát szférájába való beavatkozásnak tekintette azokat.

Erzsébetnek a császár megérkezésével elkezdődtek az igazi reprezentációs feladatai, és a hamarosan betöltendő szerepköre egyre nyomasztóbban és elkerülhetetlenebbül kezdett megnyilvánulni előtte. Szeretett színházba járni, de már erősen sejtette, hogy ott ezentúl mindig ő lesz a legnagyobb látványosság. Az első jelentős megmérettetésre a bajor udvari színházban került sor. Az előadásra elfoglalta páholyát az arisztokrácia színe-java, mindenki látni akarta az osztrák császárt és menyasszonyát. A bajorok büszkék voltak arra, hogy bajor hercegnő lesz az uralkodó hitvese. A Ferenc József karján megjelenő Erzsébetet szűnni nem akaró tapssal és örömkiáltásokkal fogadták. A hercegnő igyekezett jól tartani magát, de rendkívül kifárasztotta ez az este. Az előadást sem tudta igazán élvezni, mert folyamatosan magán érezte a közönség tekintetét.

A császár ott-tartózkodásának tiszteletére fényes udvari bált rendeztek a müncheni királyi palotában, körülbelül ötszáz meghívott részvételével. Természetesen meg kellett jelennie rajta Erzsébetnek, akinek ez volt az első nagy udvari bálja. Ferenc József sajnálta érte, hiszen neki magának is fárasztónak ígérkezett az esemény, azonban teljes mértékben meg volt elégedve Sisi igyekezetével: választottja rendkívül bájos volt, és mindenkivel beszélgetett egy kicsit.

Amikor a császár a „legszigorúbb inkognitóban” október 20-án reggel hat órakor négylovas hintóján elhagyta Possenhofent főhadsegédje, Grünne gróf kíséretében, két kocsi haladt utána: az egyikben Erzsébet ült Miksával és Ludovikával, a másikban pedig elsőszülött fiuk, Lajos. A szerelmesek még mindketten kiszálltak a hintójukból a forstenriederi park vadászlakánál, ahol Ferenc József átölelte és megcsókolta kedvesét. Sisi el is pityeredett, ami, a császár szerint, nagyon jól állt neki. Ezután szüleivel beült a hintóba, hogy visszahajtassanak Possenhofenbe.

A birodalom minden szegletében kíváncsiak voltak a leendő császárnéra, hiszen nem maradt titokban, hogy az ifjú uralkodó, némiképp szembeszállva anyja akaratával, választott, és majd’ kicsattan a boldogságtól és a szerelemtől. Remélték, hogy a közelgő esküvő a szívét a népe felé is ellágyítja, és kegyelmeket és pénzadományokat osztogatnak majd. A bajor hercegnőről egyre több portré és képmás készült, amelyeket másoltak, sokszorosítottak, így mindenki megismerhette bájos, fiatal arcát. Magyarországon is kíváncsiak voltak a leendő császárnéra, akire a legtöbben csak úgy tekintettek, mint a gyűlölt, véreskezű Habsburg uralkodó jegyesére.

Erzsébetet azonnal magával ragadta a történelemórán elhangzottakból az, hogy a magyarok lóhátra születtek. Képzeletében egy szabadságszerető, lovas nemzet képe elevenedett meg, amely tökéletesen beleillett romantikus álmodozásaiba. Ő maga is kiváló lovas volt már ekkoriban, és szimpátiát érzett azok iránt, akik jól ülik meg ezt a nemes állatot. Elhatározta, hogy megkéri Ferenc Józsefet, festessék le mindketten magukat lóháton ülve, és ezt adják ajándékba egymásnak karácsonyra. A császárnak tetszett a dolog, Zsófia főhercegné valószínűleg már kevésbé lelkesedett, amikor tudomást szerzett a tervről. Micsoda képtelen ötlet, hogy egy ifjú menyasszony, aki ráadásul hamarosan egy nagy birodalom császárnéja lesz, lovas portrét ad magáról jegyajándékba!

Sisi a sárga falú, zöld zsalus possenhofeni kastély előtt ült modellt a festményhez – természetesen lova hátán. Még arra is figyelt, hogy az állat homlokpántja ugyanabból a kék színű selyemszalagból készüljön, mint az ő fekete lovaglóruhájának díszítése, valamint a nyakában levő selyemsál, ezzel is hangsúlyozva a ló és lovasa közti szoros kapcsolatot.

Nagyon büszke volt a lovaglótudására, pedig még csak fél évvel azelőtt kezdhetett el órákat venni „rendes” lovon, és nem csak pónin. A szülők féltették, ezért húzták az időt, holott már régóta könyörgött, hadd ülhessen ő is lóra. 1853 áprilisában végül megkapta ehhez a szülői hozzájárulást, és hamarosan így írt büszkén nevelőnőjének, Lujza Wulffen bárónőnek: „Annak ellenére, hogy még csak három órám volt eddig, már három lovat ültem meg, és mostantól fogva azt is megengedik nekem, hogy »Lady«-t meglovagoljam!”

Elérkezett a karácsony és Erzsébet születésnapja, amelyet a család, a szokásához híven, a müncheni palotában ünnepelt, ez alkalommal Ferenc Józseffel együtt. Rendkívül hideg volt és havazott, azonban ez csak a császárnak volt különös, ő ugyanis nem volt hozzászokva a bajorországi kemény telekhez. Sisi boldog volt szerettei és vőlegénye körében, és igyekezett nem gondolni a félelmetes és megállíthatatlanul közelgő jövőre, amelytől nem sok jót remélt. Ferenc József rendkívül kedvesnek és vonzónak találta most is menyasszonyát, és ezt nem mulasztotta el anyjának megemlíteni. Természetesen egy percre sem felejti, kinek tartozik hálával élete legnagyobb boldogságáért, Sisiért.

6

A fejezet elején levő festményből, „A menyasszony Erzsébet lóháton Possenhofenben”, számos metszet és reprodukció készült. Valószínűleg Wittelsbach Ilona bajor hercegnő tulajdonába is került egy másolat (amelyen Erzsébet teljesen fekete lovaglóruhát visel, a kék díszítés nélkül). Az itt látható kép az eredeti portré, amelyet a menyasszony Sisi festetett I. Ferenc Józsefnek. A kép a császár hofburgi hálószóbájának ágya fölé volt felfüggesztve több mint hatvan évig, egészen 1916 novemberében bekövetkezett haláláig, amely után a legkisebb gyermek, Mária Valéria főhercegnő örökölte meg azt. Az ő leszármazottai bocsátották aukcióra 2017-ben, amikor is 1 540 000 euróért (vagyis körülbelül 550 millió forintért) kelt el a bécsi Dorotheum aukcióján.

„Mindaz, amit kiváló menyasszonyának tulajdonságairól hallok, megerősít engem abban a meggyőződésben, hogy Felséged boldog és sokat ígérő választást tett… Sajnos, ez az örömteljes esemény a legaggasztóbb viharok és veszedelmek közepette megy végbe… Felséged boldog házaséletnek néz elébe, amely, amint én tapasztalatból tudom, az egyetlen biztos vár mindezen bajok ellen, mert ebből a várból nyugalommal és bizalommal nézhetünk eléjük” – írta táviratban Viktória brit királynő Ferenc József császárnak, közelgő esküvője alkalmából. A császár egyetértett Viktóriával, és nagyon izgatottan várta közös életét azzal a nővel, akit, édesanyjának írt levele tanúsága szerint, minden nappal egyre jobban szeretett, és folyamatosan az a meggyőződés erősödött benne, hogy nincs senki, aki annyira illene hozzá, mint ő.

Erzsébet számára az új hazájába tartó út rendkívül kimerítő volt. Nem maga az utazás miatt, mert azt egyébként élvezte, hanem a sok ezer ember miatt: mindenütt tömeg fogadta, és ünnepségeket rendeztek a tiszteletére. A családjával és a kíséretükkel a Dunán hajózó Erzsébetet a császár Ausztriában először Linznél, majd Nussdorfban várta. A szabálykövető, szerelmes férfi meglátva menyasszonyát, megszegte a protokollt: még ki sem kötött a hajó, amikor ő felpattant rá, felkapta és szájon csókolta kedvesét, mindezt Zsófia főhercegné és mindenki más szeme láttára.

1854. április 24-én este fél hétkor tizenötezer gyertya világította meg a vörös selyemdrapériával feldíszített ágostonrendi templomot. Az esküvőre rendkívül bonyolult szertartásrendet állítottak össze, amit néhány magyar újság is közölt. Erzsébet előző nap az anyósa által számára kijelölt ötvenhat éves főudvarmesternőjétől, gróf Esterházy Vincéné Liechtenstein Zsófia hercegnőtől megkapta a tizennyolc oldalas anyagot memorizálásra. Sisinek egyáltalán nem volt szimpatikus az idős hölgy, aki tulajdonképpen kimondatlanul a nevelőnő szerepét volt hivatott betölteni mellette – a főhercegné kérésére. A császár rendjeleivel felékesített táborszernagyi egyenruhát viselt, Erzsébet pedig egy arannyal és ezüsttel átszőtt fehér uszályos ruhát. A pap kérdésére felelve Sisi alig hallhatóan mondta ki az igent, Ferenc Józsefé viszont rendkívül határozott volt, és az egész templomot bezengte.

Az aznapi ceremóniák és a késő esti ünnepi vacsora után érkezett el az a pillanat, amelyre a császár az első napoktól kezdve vágyakozott. Ludovika valószínűleg mondott néhány dolgot lányának virágnyelven arról, mire számíthat a nászéjszakán. Bizonyára türelemre és engedelmességre intette a férje iránt – akármi is fog történni vele a hálószobában. Miksa herceg könyvtára rendkívül gazdag és sokszínű volt, és olyan művek is a gyermekek rendelkezésére állottak, amelyek arisztokrata körökben nem számítottak szalonképesnek, azonban a szerelmi élet misztériumába bevezető vagy akár csak arra utaló könyveket elzárták a lányoktól. Sisit az új lakosztályába Ludovika mellett anyósa kísérte be. A főhercegné ezután elment a fiáért, és őt is bevezette a hálószobába, ahol addigra a csipkés hálóingbe öltöztetett Erzsébetet az ágyra borulva találta, arcát párnájába mélyen beletemetve. Dús haja csillogó folyamként takarta a vállát és a hátát. Kissé mintha reszketett volna. Zsófia elmosolyodott. Elragadóan édesnek találta a menyét, és fia boldog, sugárzó arcára csókot lehelve, elégedetten csukta be maga mögött az ajtót.

Másnap az első közös reggelire, amelyet a friss házasok – az udvari szokástól eltérően – kettesben fogyaszthattak el, váratlanul betoppant a két anya. Ludovika a lányát, Zsófia pedig a fiát faggatta ki részletesen a nászéjszakával kapcsolatban. Sisinek rendkívül kínos volt mindez, nem beszélve arról, mennyire kimerült előző nap estére, azonban az izgalomtól és az új helyzettől csak nehezen hunyta le a szemét. Ferenc József pedig, habár alig tudta megállni, hogy teljesen a magáévá tegye szerelmét, megértően és tapintatosan visszafogta magát. Nem is sikerült ezen az éjszakán teljesíteni a házastársi kötelességét, és ezt, a cselédségnek köszönhetően, néhány órán belül mindenki megtudta az udvarban.

A második éjszaka után az ifjú párnak meg kellett jelennie a közös étkezésen úgy, ahogyan ezentúl minden egyes nap. Mindenki az arcukat fürkészte, még a lakájok is, jóllehet nekik az volt a dolguk, hogy észrevétlenül szolgálják fel az étkeket. Még mindig nem hálták el a házasságot – indult meg a pusmogás hamarosan.

Erzsébet csak a harmadik éjszakán lett asszonnyá. Rendkívül szégyellte magát azon a reggelen, és képtelennek érezte magát arra, hogy a közös családi reggelin megjelenjen. Kérlelte is férjét, aki tett egy próbát anyjánál arra, hogy Sisivel kettesben étkezhessen. A főhercegné azonban hajthatatlan volt. Látnia kellett mindenkinek, hogy a szép császárné asszony lett. Erzsébet kénytelen volt letörölni a könnyeit, és megjelenni férje oldalán. Később így mesélt erről: „A császár annyira megszokta az engedelmességet, hogy ebbe is beletörődött. Nekem azonban szörnyű volt. Az ő kedvéért mégis odamentem.”

Az ünnepségek napokig tartottak, és Erzsébet egyre kimerültebbé vált, pihenésről viszont szó sem lehetett. Az egyik udvari ceremónia alatt sírógörcsöt kapott, és zokogva hagyta el a termet, ahova pár perccel később, anyósa parancsára, kötelezően vissza kellett térnie – mindezt a jelenlévők gúnyos tekintetei közepette. Már a császári udvarban eltöltött első néhány nap megpecsételte kapcsolatát a bécsi udvari arisztokráciával, aki egyébként is féltékenyen méregette „a bajor vidéki hercegnőt”, akinek ráadásul a családfája sem volt egészen makulátlan.

A házasságkötés alkalmából nemcsak a felső réteg számára, hanem a népnek is rendeztek ünnepségeket, éspedig a Práterben, ezen a hatalmas területen, amely a bécsiek mulatságainak és vigalmainak volt legfőbb központja már jó ideje. Nagy volt az öröm, amikor híre ment, hogy az ifjú menyasszony nagybátyja, a bajor király a népünnepre hatezer akó bajor sört fog ajándékozni, azonban hamarosan kiderült, hogy mindez csak „mese, s ha mindnyájan ezen ingyen sörre számítanának, bizony józanul fognának hazamenni” – írta egy bécsi újság.

A Renz-cirkuszt is felkérték az emberek szórakoztatására. Az előadásra – a császári pár várható jelenléte miatt – a jegyeket nagyon gyorsan elkapkodták a magas helyárak ellenére. Mindenkinek feltűnt, hogy az egyébként félénk császárné mennyire jól szórakozott a cirkuszi mutatványokon: ez volt az egyetlen ünnepség a végeláthatatlan reprezentációs kötelezettségek közepette, amelyet élvezett. Ki is jelentette a császárnak sokak füle hallatára, hogy a cirkusz vezetőjével egyszer mindenképpen meg kell ismerkednie személyesen is. Ez egy újabb ok volt, amely miatt az udvari arisztokrácia kigúnyolhatta az ifjú császárnét, aki olyan pozícióban találta magát, amelyre soha nem pályázott.

Az esküvői ünnepségek részeként a fiatal párnak fogadnia kellett a birodalom különböző népeinek küldöttségeit. Zsófia főhercegné készíttette el menyének a császárság nemzeteinek díszruháit. Erzsébetnek leginkább a magyar öltözet tetszett, azé a nemzeté, amelyről oly sokat hallott kedves possenhofeni tanítójától, Majláth gróftól. Még csak néhány napja volt Bécsben, de annyit azért már észrevett, hogy anyósa és az udvar nagy része megveti, sőt gyűlöli a magyarokat. Számára egészen más kép bontakozott ki erről a szabadságszerető nemzetről, melynek forradalmát vérbe fojtották.

Az esküvő alkalmával sok magyar száműzött és bebörtönzött kapott teljes vagy részleges kegyelmet. De még mindig nem elegen ahhoz, hogy megbékéljen a magyarok szenvedő szíve. Erzsébet viszont csak most találta igazán börtönben magát, még ha ez aranykalitka volt is. Úgy érezte, megfosztották a szabadságától, és az aranygyűrű, melyet szeretett vőlegén ye húzott az ujjára, nemcsak férjéhez, hanem a rideg és szertartásos bécsi udvarhoz is hozzáláncolta.