„Ízlés, ítélet s ismeret kevés

Ha nyilt s igaz szív nem járúl azokhoz.

Ne csak eszednek hódoljon ki-ki,

De mindenik barátul is keressen.

Hallgass, mihelyt eszedben kétkedel,

S még bízva is mintegy kétkedve szólj.

Mi sok makacs bolondot ismerünk

Átalkodottat tévedésiben.

De te ismerd el készséggel hibádat,

S minden ma légyen a tegnap birája.

Ne csak való s igaz legyen tanácsod,

Botor valónál jobb elmés hazugság,

Irókat oktass mintha nem tanítanál,

S ha mit nem tudnak, mondd, hogy elfelejték!

Igazság jó mód nélkül rossz hatású,

Magasb észt kedveltté csak ez tehet.

Ne légy fukar tanácsoddal soha,

Mert észben fösvénység: legkárosabb.

Ne véts, balul hizelgve, tiszted ellen,

S ne légy módosságból igaztalan,

A bölcs haragjától ne félj soha;

legjobban eltűr gáncsot dicsre méltó.”

ALEXANDER POPE (1688‒1744): An Essay on Criticism

1

Felhők felé repültem. Némelyek havas hegységekként magasodtak előttem, mások hosszú, alvó óriások módjára feküdtek keresztbe az égen. Előretoltam a kormányt, és a bal pedálra léptem, de olyan finoman, hogy amikor a gép előre- és balra dőlt, úgy tűnt, mintha nem is a vezérlésnek, hanem saját ösztöneinek engedelmeskedne. Ezután ismét egyenesbe állt előttem a horizont. A látóhatár különös barát: mindig jelen van, ott csillog ég és föld között, de megközelíthetetlen, megérinthetetlen.

Alattam a kenti North Downs dombvidék húzódott, szelíd hullámai sajátságos módon emlékeztettek az emberi test domborulataira és mélyedéseire. Megpillantottam az autóutat, jól láthatóan metszette át a dombsort, autók hajkurászták egymást a mély bevágásban. Csillogtak, akár az apró halak. Aztán az M4-es eltűnt, a terep pedig lejteni kezdett egy folyó irányába, amelybe mellékvizek bonyolult hálózata torkollott.

Egy várost pillantottam meg, központjában a sugarasan szétfutó vörösaszfalt utakat sápadtabb, modernebb épületek szegélyezték.

Nyeltem egyet.

A város mintha szétesőben lett volna.

Hunyorogva néztem.

Földrengés?

A város színei hullámzottak. Épületei kavicsok voltak egy folyómederben, a tovafolyó víz torzító lencséjén keresztül nézve.

Váratlan légáramlatok hatása?

Nem… nem, mert a város saját bensőmmel hullámzott egy ütemben, amelyet mintha hányinger kerített volna hatalmába… de még valami, a hányingernél is baljóslatúbb módon.

Még inkább hunyorogtam-pislogtam, és úgy markoltam a gép irányítóeszközeit, mintha a magasságot és az irányt korrigálva uralkodhattam volna azon, amit éreztem, ez azonban valahonnan énem legmélyéről tört volna fel, olyan kézzelfogható erővel nyomakodott felfelé testemben, hogy a lélegzetem is elállt tőle.

Gyakorlatias, racionális ember vagyok: gyakorlati, észszerű magyarázatot kerestem. Mit ettem reggelire? Nemde pirítóst? Az pedig elég ártalmatlan valami, semmiképpen nem magyarázza ennek a rosszullétnek a hevességét. Ha pedig nem hányingert éreztem, akkor vajon mit? Fő összetevője valami megmagyarázhatatlan boldogtalanság volt, és… igen, rémület. Az az érzés, hogy valami rettenetes van készülőben. Mi több… késztetést is éreztem arra, hogy előidézzem.

Agyamon nevetséges, irracionális gondolat futott át. Mi volna, ha megpróbálnék kijutni a gépből?

Minden erőmmel igyekeztem ülve maradni, szabályosan lélegezni, irányítani a gépet, pislogni. Ismét normálisnak lenni.

Aztán a GPS-re pillantottam: Hungerford.

A központban régi, vörös házak. Hungerford. Perifériáin szürke utcák és sportpályák. Hungerford.

Utóbb elmaradt mögöttem, következett a Savernake-erdő, ez a hatalmas, zöld vegetáció-párna. A nagy rengeteg látványa fokozatosan megnyugtatott, mintha csak gyalogszerrel járnék lombjai árnyékában. A szívem még hevesebben vert a szokásosnál, nyilván az átélt rettenet hatására. Vajon mi történt velem az imént?

A hatvanas éveimben járok. Törvényszéki patológus vagyok, több mint húszezer boncolást végeztem. Ez a mostani élményem volt azonban pályafutásom során az első, amikor azt éreztem, hogy hivatásom, amelynek gyakorlása megismertette velem a halott emberi testet – testeket, amelyek a betegség, bomlás, bűncselekmények, a temetés és pusztító tömegkatasztrófák nyomait viselték –, érzelmi hatással lehetett rám.

Hadd ne nevezzem pánikrohamnak. Mégis megrendített annyira, hogy kérdéseket tegyek fel magamnak. Keressek fel egy pszichológust? Vagy akár egy pszichiátert is? S ami még aggasztóbb volt, felvetődött bennem: vajon nem akarom abbahagyni én ezt a munkát?

2

A hungerfordi mészárlás, ahogyan később emlegették, törvényszéki patológusi minőségemben az első jelentősebb ügyem volt, és pályafutásom kezdetét követően képtelenül rövid időn belül került rá sor. Fiatal voltam, lelkes, és szakképesítésem megszerzéséhez még éveim voltak hátra. Évek, amelyek során olyan, igencsak specializált tanulmányokat végeztem, amelyek messze túlmentek a szokványos anatómiai és patológiai ismeretszerzésen. Be kell valljam, hogy a rengeteg időt, amelyet azzal töltöttem, hogy apró, sejtszintű eltérésekre meresztettem a szemem a mikroszkóp tárgylemezén, olyan unalmasnak éreztem, hogy kis híján abbahagytam az egészet. Jó néhányszor abból merítettem új inspirációt, hogy besettenkedtem dr. Rufus Compton, törvényszéki patológus mentorom irodájába. Megengedte, hogy átolvassam a dossziéit, megnézzem az ügyei fotódokumentációit; ezek az anyagok úgy lekötöttek, hogy olykor késő estig ültem ott. Mire pedig hazaindultam, már tudtam a választ a kérdésre, miért is csinálom én ezt az egészet.

Végre megszereztem a szakképesítésemet. Rövid időn belül munkába állhattam a Guy’s Hospitalban, a törvényszéki orvostani osztályon, dr. Iain Westnek, annak az embernek a szárnyai alatt, aki akkoriban az Egyesült Királyság legismertebb patológusa volt.

Akkoriban, az 1980-as évek végén a kórboncnokoktól elvárták, hogy a vezető rendőrtisztekhez hasonlóan nagyivó, nyers beszédű alfahímek legyenek. Azok, akik olyan fontos munkákat végeznek, amelyek másokat nemritkán visszariasztanak, gyakran érzik úgy, hogy a járásuk magabiztosságával is ki kell fejezniük ezt a fontosságot – és Iain valóban ilyen magabiztossággal járt-kelt. Karizmatikus személyiség volt, kiváló patológus, a tanúk padján pedig kemény ellenfél, aki nem félt szembeszállni a jogászokkal. Bírta az italt, tudta, hogyan bűvölje el a nőket, és hogy egy jó történettel miként nyűgözze le egy kocsma közönségét. Én, noha némelykor elég félénk voltam, már-már meggyőztem magam, hogy társasági ember vagyok, mígnem azon kaptam magam, hogy Iain suta kisöccsének szerepét játszom. Személyisége London-szerte beragyogta a pubokat, a hallgatósága csodálta, én pedig csak ritkán vettem a bátorságot, hogy kilépjek az árnyékából, és magam is megkockáztassak egy-egy poént. Talán csak azért, mert nekem nem jutott eszembe ilyen, vagy ha mégis, akkor minimum egyórás késéssel.

Az osztály élén Iain állt, és kétség sem fért hozzá, hogy nagyágyú. A hungerfordi mészárlás nagy horderejű, országos jelentőségű tragédia volt, személyes tragédia a helység lakói, különösen a közvetlenül érintett családok számára. Mint főnök, egy ilyen esetben rendes körülmények között Iain sietett volna a helyszínre, csakhogy augusztus közepe volt, ő pedig épp a szabadságát töltötte, ezért a telefonhívás hozzám érkezett.

A munkahelyemről autóztam hazafelé, amikor megszólalt a csipogóm. Ma már nehéz elképzelni, hogy olyan világban éltünk, amikor még nem léteztek mobiltelefonok, de 1987-ben csak egy jelzőhang figyelmeztethetett arra, hogy telefonáljak, amilyen gyorsan csak tudok. Bekapcsoltam a rádiót, hátha a jelzésnek valamiféle vezető hírhez van köze. Mint megtudtam: így volt.

Egy fegyveres lövöldözött egy olyan jelentéktelen berkshire-i városkában, ahol még sohasem jártam, és hallani sem igen hallottam róla. Ámokfutását a Savenake-erdőben kezdte, Hungerford központja felé tartott, majd bevette magát egy iskolaépületbe, amelyet ekkorra körülvett a rendőrség. Próbálták rávenni, hogy adja meg magát. A riporterek szerint talán tíz emberrel is végzett, mivel azonban a városban kijárásitilalom-félét rendeltek el, az áldozatok számát pontosan nem lehetett tudni.

Megérkeztem az otthonomba, amely akkoriban egy csinos surrey-i ház volt. Boldog házas voltam, a kertben a dajka és a két kisgyerekem játszottak: otthonom nem is különbözhetett volna jobban azoktól a helyektől, amelyeken mint gyilkosságok helyszínén megfordultam. Tudtam, hogy feleségemet aznap valószínűleg nem találom még odahaza: minden idejét lefoglalták egyetemi tanulmányai.

A főbejáraton át egyenesen a telefonhoz mentem, s közben elköszöntem a távozó dajkától. Tájékoztatást kaptam a pillanatnyi helyzetről, és megtudakoltam a rendőröktől, valamint a halottkém hivatalától, vajon szükséges-e, hogy még ezen az estén Hungerfordba menjek. Ragaszkodtak hozzá, hogy feltétlenül tegyem meg. Megígértem, hogy mihelyt a feleségem megérkezik, elindulok.

Bekapcsoltam a rádiót, hallgattam az újabb és újabb hungerfordi híreket, közben pedig teát főztem a gyerekeknek. Utóbb megfürdettem, majd miután mesét olvastam nekik, ágyba dugtam őket.

– „Aludjatok jól”, mondtam nekik, mint mindig.

Az a fajta gondos szülő voltam, aki nagyon odafigyel a gyerekeire… Egyszersmind pedig törvényszéki orvos szakértő, aki már alig várja, hogy kocsiba üljön, és láthassa, mi történt, mi a helyzet szakmai pályafutásának eddigi legsúlyosabb ügyében. Amikor Jen megjött, minden ízemben átváltoztam törvényszéki orvos szakértővé. Megcsókoltam, elbúcsúztam tőle, és kirontottam a házból. A bűnügyi nyomozó osztály utasítását követve a 14-es csomópontnál lekanyarodtam az M4-esről, és a lehajtósávon vártam a rendőri kíséretre. Néhány pillanattal később egy járőrkocsi állt mellém: két komor arc fordult felém.

Köszönni sem köszöntek.

– Dr. Shepherd?

Bólintottam.

– Kövessen bennünket!

Természetesen egész úton hallgattam a rádiót, és ekkorra tudtam, hogy a mészárlás a lövöldöző halálával végződött. A huszonhét éves Michael Ryan két gyorstüzelő karabéllyal és egy Beretta pisztollyal indult végzetes hungerfordi útjára, de hogy mi okból: senki sem tudta megmondani. Mostanra halott volt, vagy mert maga ellen fordította valamelyik fegyverét, vagy mert egy mesterlövész megtakarította neki ezt a fáradságot. Az újságírókat nem engedték a helyszínre, a sebesülteket kórházba szállították, a helybéliek otthonaikban tartózkodtak – a város a rendőrökre és a holtakra maradt.

Áthaladtunk egy ellenőrző ponton, én pedig nagyon lassan követtem a rendőrautót a hátborzongatóan néptelen utcákon. Ezt a kísértetvárost a lenyugvó nyári nap utolsó sugarai világították meg, a hely szelíd, meleg fényben fürdött. Az élők egytől egyig otthonukban tartózkodtak, az ablakokban azonban egyetlen lélek sem mutatkozott. A mieinken kívül autó sem járt az utcákon, még a kutyák sem ugattak, a virágágyakban nem bóklásztak macskák. Némák voltak a madarak is.

Egy kanyar után rövid ideig Hungerford kis kiterjedésű külső részeiben haladtunk: közben magunk mögött hagytunk egy piros Renault-t, amely ferdén állt az út szélén. A kormánykerékre bukva egy nő testét láttam. Miután befordultunk a Southside-ra, a bal oldalon megpillantottam Ryan házának füstölgő maradványait. Az utat egy járőrkocsi zárta el, egy rendőr mozdulatlan holtteste ült benne. A karosszérián golyó ütötte lyukak sokasága látszott. A rendőrautóba egy kék Toyota is belehajtott – a vezetője ugyancsak halott volt.

Kertjének kapuja mellett egy idős férfi feküdt egy vértócsában. Az úton egy idős asszony, holtan, arccal lefelé. A híradásokból tudtam, hogy ez utóbbi alighanem Ryan anyja. Saját égő háza előtt hevert. Odébb egy ösvényen, pórázzal a kezében, egy férfi. A kontraszt az augusztusi szürkületbe vesző hétköznapi utcák, és az itteni elképesztő, találomra elkövetett gyilkosságok közt őszintén szólva szürreális volt. Az Egyesült Királyságban ilyesmire korábban soha nem volt példa.

A rendőrségnél álltunk meg. Csapódott a kocsim ajtaja, aztán a rendőrautóé is, és Hungerfordra ismét rátelepedett – nem is telepedett, inkább fojtogatóan ránehezedett – a súlyos csend. Néhány évvel később hallottam ismét ilyen csendet, azt a fajtát, amelyet rettenet követ. Egy emberölés helyszínén szokás szerint az élet legváltozatosabb megnyilvánulásai tapasztalhatók – nyüzsögnek a detektívek, az egyenruhás rendőrök, a bűnügyi helyszínelők, lázasan végzik a papírmunkát, folyik a fényképezés, telefonálás, őrzik a bejáratot. Azoknak az eseményeknek a szörnyűsége azonban, amelyek aznap történtek, úgy tűnt, olyan állapotba dermesztette Hungerfordot, amelyet egyedül a hullamerevséghez tudok hasonlítani.

A rendőrség épülete mindenesetre inkább tűnt a rendőrség kezelésében lévő lakóháznak: éppen felújították, a földet vakolatcsomók borították, a falból drótok lógtak. Alighanem üdvözöltek, kezet ráztak velem, de visszagondolva úgy tűnik nekem, ezekre a formaságokra teljes csendben került sor.

Rövidesen beállt a teljes sötétség, engem pedig egy rendőrautó vitt az iskolához, ahol Michael Ryan elbarikádozta, majd agyonlőtte magát.

Nagyon lassan gördültünk végig a néptelen utcán, fényszóróink egy összetört kocsit világítottak meg. Vezetőjét jól láttuk – mozdulatlan volt. Ismét kiszálltam, hogy megnézzem. Kézilámpám fénye végigpásztázta a lábát, törzsét, a fejét. Halála oka felől nem lehetett kétségem. Arcán seb látszott, egy fegyver lövedéke okozta.

Megálltunk a következő autónál, aztán még néhány továbbinál is. Az áldozatokon minden esetben máshol voltak a golyó ütötte sebek. Egyeseket egy találat ért, másokba egymás után többször is belelőttek.

A roncsszállító autók türelmesen várakoztak, hogy elvigyék a sérült gépkocsikat; a rendőrök ezek adminisztrációját végezték, és kiemelték belőlük a holttesteket. A járőrkocsinkat vezető rendőrhöz fordultam, s amikor megszólaltam, hangom úgy törte cserepekre a csendet, akár az üveget.

– Szükségtelen, hogy további holttesteket nézzek meg a helyszíneken. Egyértelmű, hogyan haltak meg, úgyhogy mindent elintézhetek a boncolás során.

– Viszont úgy gondoljuk, Ryanre kell vetnie egy pillantást – felelte.

Bólintottam.

A John O’Gaunt iskolánál jó néhány további rendőr tartózkodott.

A földszinten tájékoztattak.

– Azt mondta, van nála egy bomba. Nem kutattuk át, mert attól tartottunk, felrobban, ha megmozdítjuk a holttestet. Szükségünk van viszont arra, hogy most megnézze, és megállapítsa, hogy meghalt. Arra az esetre, ha felrobbanna, amikor mi nézzük meg. Egyetért?

– Rendben.

– Azt javaslom, uram, hogy ne mozdítsa meg.

– Rendben.

– Akar egy golyóálló mellényt?

Nem éltem az ajánlattal. Az ilyeneket arra tervezték, hogy megállítsák a golyót, így aztán nem sok hasznát vettem volna, ha egy bomba a közvetlen közelemben lép működésbe. Egyébként pedig egyáltalán nem állt szándékomban megmozdítani Ryant.

3

Felmentünk a lépcsőn. A szokásos iskolaszag, ami leginkább a gumiéra emlékeztet. Kinyitották egy osztályterem ajtaját: odabent asztalok álltak, nagyrészt rendezett sorokban, csak néhány nem volt a helyén. A falakon képeket és természettudományos diagramokat láttam, csupa teljesen szokványos dolgot. Nem számítva a holttestet, ülő helyzetben, az osztály elején, a tábla közelében.

A gyilkoson zöld kabát volt, és ha nem lett volna egy golyó bemeneti nyílása a fején, úgy festett volna, mint aki aznap vadászni indult. Jobb keze az ölében nyugodott, benne egy Beretta pisztollyal.

Miközben elindultam felé, érzékeltem, hogy az összes rendőr csendben kimegy. Hallottam, ahogyan az ajtó becsukódik mögöttem, és a csukott ajtón beszűrődve hallottam, amint egy rádióból felhangzik: – „Bemegy”.

Egymagam voltam az osztályteremben az Egyesült Királyság legkegyetlenebb tömeggyilkosával. És talán – egy bombával. Abban, hogy ezt a hivatást választottam, döntő szerepet játszottak a törvényszéki patológia kiemelkedő egyéniségének, Keith Simpson professzornak a könyvei. Nem emlékeztem azonban, hogy bármelyik könyve említett volna hasonló esetet.

Mindent nagyon élesen érzékeltem magam körül. Az utcai ívlámpákat, amelyek fényében egymást átfedő sötét árnyékok csíkozták a mennyezetet. Saját kézilámpám kis fénysugarát. Az osztályterem levegőjének kréta- és izzadságszagát, amely különös elegyet alkotott a vér szagával. Végigmentem a helyiségen, s közben a sarokban lévő holttestre összpontosítottam. Amikor odaértem hozzá, letérdeltem mellé. A pisztoly, amely aznap már oly sok emberrel végzett, egyenesen rám szegeződött.

Michael Ryan a jobb halántékába lőtt, a golyó áthaladt a koponyáján, és a másik oldali halántékán át távozott. Utóbb, amikor elhagytam a helyiséget, láttam, hogy az osztály túloldalán függő hirdetőtáblába fúródott.

Tájékoztattam a rendőröket. Nem volt ott elrejtett bomba. A halál oka a jobb halántékon látható bemeneti seb volt: jellegzetes, öngyilkosságra utaló sérülés.

Utóbb, megkönnyebbülve, hogy elhagyhatom a gyászos hangulatú, szomorú várost, egyre gyorsuló tempóban távolodtam tőle az autópályán. Úgy tűnt azonban, hogy a hungerfordi csend beszivárgott a kocsiba, és hatalmas, kéretlen útitársként továbbra is velem tart. Hirtelen rám szakadt mindaz, amit aznap láttam. A dolog szörnyűsége. Az iszonyat. Lekanyarodtam az útpadkára, egymás után suhantak el mellettem a többi jármű fényszórói¸ vezetőik nem láttak, azt sem tudták, hogy ott vagyok.

Csak akkor vettem észre, hogy megállt mögöttem egy rendőrautó, amikor valaki kopogtatott az ablakomon.

– Elnézést, uram, minden rendben?

Elmondtam, ki vagyok és hol jártam. A rendőr bólintott, alaposan szemügyre vett, és mérlegelte szavaimat, hihet-e nekem.

– Csak egy percet kérek – mondtam –, mielőtt továbbmennék.

A rendőrök jól ismerik azt az átalakulást, amelyen az ember a munkahelye és az otthona közt átmegy. Ismét bólintott, és visszament a kocsijához. Nyilvánvalóan azért, hogy ellenőrizze a sztorimat. Néhány percnyi csendes üldögélés után tudatosult bennem, hogy magam mögött hagytam Hungerfordot, és vár rám az otthonom. Indexeltem, búcsút intettem, és ismét visszatértem az autópálya forgalmának sodró áradatába. Utánam a rendőrautó is elindult, rövid ideig oltalmazón követett, majd lemaradt és elkanyarodott. Egyedül folytattam az utamat.

4

Otthon a gyerekek már ágyban voltak, Jen pedig a földszinten nézte a tévét.

– Tudom, hol voltál – mondta. – Szörnyű volt?

Igen, az volt, de egy vállrándításnál többet nem engedélyeztem magamnak. Hátat fordítottam Jennek, hogy ne lássa az arcomat. Úgy éreztem, muszáj kikapcsolnom a tévé hírműsorát, benne a riporterekkel, akik izgatottan és nagy sietve taglalták a Hungerfordban történteket. Az ottani holtak számára többé már nem létezik sem izgalom, sem sietség.

Abban a városkában egyszerűen lemészárolták a férfiakat és nőket, miközben tették, amit az élet megkövetelt tőlük, azt, amit fontosnak és sürgősnek gondoltak, míg csak valaki egyik pillanatról a másikra véget nem vetett mindennek. Számukra most már semmi sem volt fontos. Semmi sem volt sürgős.

Késő éjszakáig telefonhívások sokaságát bonyolítottam le, hogy megszervezzem, hogyan végzem majd el másnap a sok boncolást. Reméltem, hogy ezzel is segíthetek majd a rendőrségnek minden egyes haláleset rekonstruálásában, ami azután a tanúk közreműködésével lehetővé teszi, hogy utólag Ryan minden lépéséről is képet alkothassanak. A rekonstruálás fontos. Nagy jelentősége van minden érintett, illetve a kívülállók tágabb köre számára is. Emberek lévén szükségünk van a tudásra bizonyos halálesetekkel, de általában a halállal kapcsolatban is.

Másnap reggel elvégeztem néhány rutinszerű boncolást: részegekét, kábítószerfüggőkét, szívrohamban meghaltakét – mindet a westminsteri halottasházban. Miközben kollégáim a hungerfordi részletekről faggattak, az ottani rendőrség az utolsó holttesteket is beszállította a readingi Royal Berkshire Hospitalba. Amikor délután kettőkor megérkeztem, az ottani stáb tagjai fogadtak, akikkel a hivatásunkban szokásos, hagyományos módon, egy csésze tea mellett ismerkedtünk össze. A teát mindig is a halottasházi munka elengedhetetlen kellékének tekintették – és tekintik ma is –, fogyasztása egy-egy boncolás elvégzése előtt jog és kötelesség.

Azután pedig kivágódott az ajtó, és beviharzott rajta Pam Derby. A helyiségben élénk tevékenység kezdődött; Pam a mi aprócska, de minden tekintetben nélkülözhetetlenül fontos titkárnőnk volt.

– Helyes! – jelentette ki.

Mindig is imponáló fölénnyel intézkedett, most azonban úgy tűnt, önnön hatékonyságának legfantasztikusabb csúcsaira ért. Két szerencsétlen halottasházi asszisztens cipelte utána a számítógépet.

– Hol egy konnektor?

Nem kérdés volt ez, hanem követelés. Az irodai számítógépek 1987-ben még csecsemőkorukat élték, csecsemőnek azonban igencsak termetesek voltak. Mi több, a miénk alighanem egy dinoszaurusztojásból kelt ki, mert Pamnek egy furgonnal kellett idehoznia a Guy’s kórházból.

Látta, hogy a zöld kötényemet és fehér gumicsizmámat viselem, azaz éppen a külső vizsgálatokat készülök elvégezni, amelyekhez a röntgenfelvételek is segítséget nyújtanak. Én készen álltam, tőlem akár el is kezdhettük.

– Nem, nem, nem… nem kezdheti el, amíg a számítógép be nem melegszik, az pedig legalább tíz perc. Másként túlságosan nagy előnyre tesz szert velem szemben. Csináljon nekem egy csésze teát! – rendelkezett. Iain West nyilvánvalóan csak áltatta magát azzal, hogy ő vezeti az osztályt.

Miközben a számítógép és a forraló zümmögött, Pam leült a billentyűzet elé.

5

– Ennek az egész szamárságnak nincs sok értelme, lelőtték őket, akárki láthatja – sietett leszögezni. Pam jól ismerte az igazi emberölések érzelmek fűtötte, spontán káoszát. Ez volt az oka, hogy ő és a stáb többi tagja pihenésképpen gyakran olvasott csinosan kifundált detektívtörténeteket, amelyekben a gyilkos egyértelmű nyomokat hagy, s a kirakós játék darabjai végül szépen a helyükre kerülnek. Pedig hát ezek aztán igencsak különböznek a számtalan változattól, amelyeket a valóság produkál, az egymásnak ellentmondó tényektől és azok interpretációitól: az igazi nyomozások valós, zűrös arculata ezekből rajzolódik ki.

Igaza volt; ezen a napon nem vártak ránk rejtélyek. Viszont mindegyik haláleset a rokona, szülője, gyereke, kedvese volt valakinek. Mindegyikük különleges volt a családja és a barátai számára, és mindegyikük egyedülálló, megoldandó rejtvényt jelentett számomra. A hat egymás melletti asztal közül az utolsó már csaknem a helyiség túlsó falánál állt. Az elsőn, a harmadikon és az ötödiken egy-egy holttest feküdt, az üres asztalok arra szolgáltak, hogy elhelyezzük rajtuk a sok száz bűnjelet és bizonyítékot (dokumentációjukkal együtt), amelyekre szert teszünk majd.

Az első holttest Michael Ryané volt. Az áldozatokat gyászoló rokonok többsége aligha óhajtotta, hogy ugyanabban a halottasházban legyen, mint azok, akiket megölt – azt pedig még kevésbé, hogy velük közös boncteremben. Mindenki szabadulni akart tőle. A sajtó önelégülten és kajánul még mindig arra célozgatott, hogy a gyilkost az SAS2 „iktatta ki” – dacára a rendőrségi közleménynek, amely előző esti véleményem alapján megerősítette, hogy Ryan öngyilkosságot követett el. Most tehát szükségessé vált, hogy mi is bejelentsük: a boncolás megerősítette az öngyilkosság tényét.

Boncolásra, más szóval autopsziára kétféle helyzetben kerül sor. Történhet természetes elhalálozást követően, rendszerint kórházban, és akkor is sor kerülhet rá, ha a halál oka ismert – a páciens orvosi diagnózisának megerősítése, esetleg a korábban alkalmazott kezelés hatásainak vizsgálata céljából. Az elhunyt közvetlen családtagjait megkérdezik, beleegyeznek-e a boncolás elvégzésébe, és nekik teljes jogukban áll ezt elutasítani. Szerencsére sokan járulnak hozzá a boncoláshoz. Ez a döntésük segítségére lehet más pácienseknek, mivel kiváló lehetőséget biztosít az orvosoknak a tanulásra és módszereik tökéletesítésére. Úgy gondolom, rendkívül nagylelkű gesztus, ha a hozzátartozók beleegyezésüket adják a boncoláshoz.

A másik helyzet akkor áll elő, ha a halál oka ismeretlen, vagy felmerül a lehetősége, hogy nem természetes okból következett be. Ilyen esetben a halálesetet jelentik a halottkémnek. Minden gyanús, természetellenes, bűncselekmény okozta vagy megmagyarázhatatlan haláleset következménye boncolás, mégpedig nem is egyszerű, hanem törvényszéki orvos szakértői boncolás. Ez utóbbi a test külső és belső vizsgálata, amely egy alapos és minden részletre kiterjedő eljárás. Utóbb ezeket a részleteket a patológus a boncolási jelentésben rögzíti.

A jelentés meg kell hogy erősítse az elhunyt személyazonosságát. Ez önmagában is gyakran nagyon hosszú és bonyolult folyamat, amelyet olykor nem is lehetséges elvégezni. A jelentés azt is megindokolja, hogy a rendőrség vagy a halottkém miért kérte a boncolást, és felsorolja az elvégzésénél jelen lévő személyeket. Részletekkel szolgál az autopsziát követő bármilyen típusú laboratóriumi vizsgálatokról is.

A jelentés legfontosabb része annak ismertetése, hogy a patológus pontosan mit állapított meg. Rendszerint e megállapítások valamiféle interpretációjával szolgálunk, végül pedig megjelöljük a halál okát. Ha nem tudjuk, hogy valaki miért halt meg, ezt rögzítjük – rendszerint a lehetséges halálokok taglalása után.

Hosszú éveken át tanuljuk, hogy betegségek ezreinek esetében milyen az egyes szervek makro- és mikroszkopikus látványa, a boncolás legdöntőbb eleme mégis gyakran az, hogy alaposan megnézzük az előttünk fekvő holttestet. E részletes külső vizsgálat során megmérjük és jegyzőkönyvezzük minden egyes karcolás-horzsolás-zúzódás, minden golyó ütötte és szúrt seb kiterjedését, elhelyezkedését és alakját. Ez egyszerűnek tűnhet a holttest általunk végzett belső orvosi analíziséhez képest, ám gyakran bizonyul a legfontosabb fázisnak egy-egy emberölés pontos rekonstruálása során. A külső vizsgálatot túlságosan is könnyű puszta formalitásnak tekinteni, és ezért minél gyorsabban túlesni rajta. Utóbb azonban, amikor a tetemet már elhamvasztották, megbánhatjuk, ha nem szenteltünk kellő figyelmet ennek a műveletnek.

Michael Ryan tömeggyilkos volt. Tizenhat emberrel végzett, és csaknem ugyanennyit sebesített meg. Eddigi szakmai tevékenységem alanyai elsősorban balesetek, bűncselekmények vagy egyszerűen a balszerencse áldozatai voltak. Ritkán találkoztam elkövetőkkel, és bizonyosan soha nem volt dolgom olyannal, aki ennyi életet oltott ki, vagy ennyi sérülést okozott. Felmerült bennem a kérdés, vajon kezelhetem-e ugyanolyan tisztelettel – illetve, hogy ugyanazzal a tisztelettel kell-e kezelnem – Ryant, mint amilyen tiszteletet áldozatai iránt tanúsítok?

Természetesen tudtam, hogy a válasz: igen. Érzéseknek nincs helyük a boncteremben. Arra gondolok, az egyik legkiválóbb szakmai készség, amelyet elsajátítottam, hogy nem érzem azt az erkölcsi viszolygást, amelyet mások nemcsak hogy indokoltnak, hanem szükségesnek is tartanak. Bármit éreztem is tehát ez iránt a fiatal férfi iránt, elmémből és szívemből egyaránt kirekesztettem. Tudtam, hogy ezt a vizsgálatot ugyanolyan gondosan és figyelmesen kell elvégeznem, mint a többit – avagy még gondosabban és figyelmesebben. Csak egy alapos és meggyőző fizikai vizsgálat nyomán bocsáthattam a halottkém rendelkezésére azokat az információkat, amelyekre szüksége volt ahhoz, hogy a bírósági vizsgálat során magabiztosan nyilváníthasson véleményt. Tudtam, hogy a bizonyítékok döntő fontossággal bírnak állásfoglalása kialakításánál, hogy elejét vegye minden későbbi vitának, illetve az ilyenkor elkerülhetetlenül felmerülő konspirációs teóriákat is cáfolhatóvá tegye.

Nehezünkre esett elképzelni, hogy a boncasztalon meztelenül fekvő vékony fiatalember nem sokkal korábban embereket lőtt halomra. Aki csak a helyiségben tartózkodott – rendőrök, a halottasház munkatársai, sőt még Pam is – értetlenül nézték a holttestét. Ugyanolyan sebezhetőnek tűnt, mint bárki, aki bűncselekmény áldozataként halt meg, mint bármelyik áldozata.

Ezután munkához láttam: alaposan és részletesen meg kellett vizsgálnom, különös tekintettel a koponyáján lévő be- és kimeneti nyílásra. Ezután a belső vizsgálat érdekében fel kellett nyitnom a tetemét, és mintákat kellett vennem belőle a toxikológusok számára. Végül fel kellett tárnom, milyen utat tett meg agyában a lövedék.

6

Amikor elkezdtem a munkát, a helyiségre teljes és tökéletes csend ereszkedett. Senki nem kiáltott, nem hördült fel, nem hallatszottak váratlan zajok. Senki nem nyúlt a teáskannához, nem töltött a csészéjébe. Csend volt – és csak csend. Úgy tűnt, még a hőmérséklet is jócskán csökkent. Mihelyt végeztem, Ryant eltolták egy kerekes kocsin. Senki sem vágyott ennek a furcsa fiatalembernek a közelségére, aki csendben élt az anyjával, titkon a fegyverek megszállottja volt, és Isten tudja, miféle gondolatok jártak a fejében.

Innentől Ryan áldozatait vettem sorra, és megállapíthattam: hosszú, kemény, feszültséggel teli nap vár rám. Fémes zajjal nyíltak-csukódtak a hűtőrekeszek, ahogy befejeztünk egy boncolást, már kezdtük is a következőt. Ettől eltekintve – valamint attól, hogy én közben diktáltam Pamnek – a helyiségben továbbra is csend uralkodott. Munkámat Jeanette MacFarlane patológusgyakornok segítette. Pam gépelte, amit diktáltam, engem pedig fotósok és rendőrök egymást váltó csoportjai követtek asztaltól asztalig, a rangidős jegyzetelt, mások az általam produkált bizonyítékokat tanulmányozták.

Mögöttem a halottasház személyzete tette a dolgát, megtisztogatták és összevarrták a holttesteket, megtették az előkészületeket, hogy hozzátartozóik is megnézhessék őket.

Az áldozatok halálának oka nyilvánvaló volt, mindnyájukkal lövések végeztek. Nem akadt, aki az állig felfegyverzett Ryant megpillantva, pusztán szívroham következtében esett volna össze holtan. Nekem azonban az volt a dolgom, hogy megállapítsam, volt-e bármilyen természetes betegségük, amely a halálukat okozhatta vagy esetleg siettette. Ismét gondosan dokumentálnom kellett minden egyes sebet: leírnom, elemeznem őket, feltárnom a golyó vagy golyók útját. Minden holttestet körüljártam, instruáltam a fotóst, megmértem a sebeket, megállapítottam a rendellenességeket, közben pedig kántáltam a magam litániáját Pamnek. Fokozatosan összeállt Ryan eszeveszett napjának képe.

Azokat az áldozatokat, akikkel egyetlen lövés végzett, távolról érte a gyilkos golyó. Ha valakinek sikerült a közelébe jutnia, Ryan nyilvánvalóan késztetést érzett, hogy többször is rálőjön.

Amikor anyja, aki egy konyhán dolgozott, megtudta egy barátnőjétől, mi folyik, hazaindult, hogy megfékezze Ryant. Barátnője kocsival elvitte a Southside-ra, ahonnan gyalog folytatta útját otthonuk felé. Sebesültek és halottak mellett elhaladva, félelem nélkül folytatta útját.

– Hagyd ezt abba, Michael! – mondta a fiának.

Ryan feléje fordult, és a gyorstüzelő karabéllyal leadott egy lövést a lábára. Az asszony arccal a földre zuhant. Véleményem szerint ezzel a lövéssel Ryan csak megsebesíteni akarta. Ezután azonban odament hozzá, megállt felette, majd kétszer a hátába lőtt, és ezzel meg is ölte.

A két második lövés azokat a jellegzetes korom- és égésnyomokat hagyta a seb körül, amelyek akkor keletkeznek, ha egy fegyvert közelről, mondjuk, kevesebb mint tizenöt centiméternyi távolságból sütnek el. Ryan talán csak nem volt képes szembenézni anyjával, amikor meggyilkolta. Az asszony érkezéséig fia a ház közelében maradt, én pedig arra a feltételezésre jutottam, hogy anyja halála indította rá, hogy jóval nagyobb arányú tombolásba kezdjen a városban. Úgy gondolom, ezután már gátlástalanul élvezte, hogy a fegyverei rendkívüli és szokatlan hatalmat biztosítanak neki a fegyvertelenek felett.

A következő néhány nap során lassan, holttestről holttestre haladva folytattam e számomra is szokatlan munkát. Ezeket az áldozatokat a halál váratlanul és erőszakosan ragadta el békés, és talán eseménytelen életükből. Ez a halottasházban mindenkit nagyon felzaklatott, mi azonban nem hagyhattuk, hogy a rémület úrrá legyen rajtunk, sőt azt sem, hogy a történtek felzaklassanak. Sem a döbbenet, sem a megrendülés nem fér össze a patológus munkájával. Nekünk szigorú objektivitással kell keresnünk az igazságot. A társadalom szolgálata érdekében olykor korlátok közé kell szorítani saját emberi természetünk bizonyos megnyilvánulásait. Azt hiszem, ugyanez a korlátok közé szorított emberi természet követelte nagy erővel a jogait, amikor csaknem harminc évvel később Hungerford felett repültem.

Valójában ilyen hosszú időre volt szükségem, hogy belássam: a mészárlás nagyon is mélyen érintett. Amikor megtörtént, semmiféleképpen nem voltam hajlandó elismerni, mennyire megrázott és elszomorított. Példaképeim alfahím és alfahím szerepre törekvő kollégáim voltak, ők pedig a világért sem adták volna jelét ilyesminek, nem beszéltek volna róla, de még a gondolata elől is elzárkóztak. Nem: annak érdekében, hogy végezhessem ezt a munkát, emlékeztetnem kellett magam Keith Simpson igazságügyi patológusprofesszor szakmai integritására, amely tízes éveimben arra inspirált, hogy rendületlenül készüljek hivatásomra. Írt ő valaha is olyasmiről, mint a megrendülés vagy az iszonyat? Nem, soha.

Amikor Iain visszatért szabadságáról, nem kérdezett Hungerfordról, nem akart tanácsot adni, és egyáltalán semmilyen módon nem utalt az ottani eseményekre. Bizonyosan dühös volt rám, amiért a távollétében magamra vállaltam egy ilyen óriási feladatot, jóllehet nekem kellett őt helyettesítenem a szabadsága alatt. Visszahívhattam volna a vakációról? Talán – és az ügy érdekében bizonyosan vissza is tért volna. Mindketten tudtuk, hogy egy ilyen rendkívüli feladatot neki kellett volna elvégeznie, már az IRA számos bombamerényletével és fegyveres akciójával kapcsolatban is hasznát vették szakértelmének. Mi több: specialitása volt a ballisztika.

Haragjának külső megnyilvánulása a froideur3 volt, egyes kollégák viszont idővel célozgattak rá: a Ryan-féle ámokfutás legostobább momentumának Iain azt tartja, hogy a tettes épp akkorra időzítette, amikor ő szabadságon volt. Egymás közt mi ezt azzal toldottuk meg (pedig már önmagában is jókora szamárság volt), hogy professzorom titokban úgy véli, Ryan hülyeséget csinált, amikor agyonlőtte magát, ezzel ugyanis megfosztotta őt, a híres dr. Westet egy látványos bírósági szerepléstől.

Hungerford hosszú időn át mérgezte a viszonyunkat, nem kétséges azonban, hogy ott végzett munkám nyomán pozícióm megváltozott a Guy’sban, és valószínűleg az egész Egyesült Királyságban is. Immár nem Iain ügyefogyott kisöccse és rajongó híve voltam, hanem neves patológus, a saját jogomon.