Kovács Bálint: Puszild meg

A nők elleni erőszak áldozataival foglalkozó szervezetek szerint a szexuális zaklatás csak egy pont a hosszú skálán, amelynek minden egyes eleme azt szolgálja, hogy fennmaradjanak a hatalmi különbségek férfiak és nők, vagy a többséget képviselők és a kisebbség között. (A zaklatásnak azon eseteiben, amikor férfiak – mindegy, hogy heteroszexuális vagy meleg – férfiakat zaklatnak, az áldozat pont ugyanolyan státuszba kerül, mint a nők elleni erőszak esetén a nő, súlyosbítva a homoszexualitás vagy annak vélelmezésének stigmájával.) A skála egyik végén olyasmik állnak, mint az asszonyverést, a megerőszakolást jópofának vagy kívánatosnak, a nőketpedig idiótáknak beállító viccek – ha a nők elég sok ilyet hallanak, és elég alkalommalfogadják el, hogy van is bennük valami, már azzal is elősegítik egy olyan közeg megszilárdulását, amelyben automatikusan alacsonyabb rendűnek érzik magukat, és amelyben meg kell dolgozniuk azért, hogy ne érjen kevesebbet a szavuk, ha, teszem azt, egy elszenvedett erőszakról kéne bebizonyítaniuk, hogy tényleg megtörtént.

Kérdés, persze, hogy felismerjük-e, ki merjük-e egyáltalán mondani – akár csak magunknak –, ha ilyesmi történt. Ennek ezer gátja van, kezdve azzal, hogyan állítja be romantikusnak a társadalom a zaklatás egyes formáit („egy igazi férfi nem hagyja csak úgy annyiban a visszautasítást”; a „kitüntetett figyelmet” hálával illik fogadni, és így tovább.), egészen odáig, hogyan használ a köznyelv és a sajtó olyan hazug kifejezéseket, mint a „szerelemféltésből elkövetett gyilkosság”, mintha az ilyesmi romantikus tett lenne. És akkor az olyan mindennapos példákról még nemis szóltunk, mint amikor a családon belüli erőszakhoz kiszálló rendőr úgy fogalmaz – többes számban –, hogy: „próbáljunk meg békében élni”, vagy amikor a bíró azt javasolja a sokadik verés után távolságtartási végzést kérő nőnek, hogy „azért adni kéne még egy esélyt a kapcsolatnak”. Ezek az esetek a szakértő szerint egyazon skálán helyezkednek el, amelynek a végpontja, legsúlyosabb kimenetele a halál: az öngyilkosság vagy az úgynevezett nőölés (a gyilkosságnak az a formája,amelynek során az elkövető indítéka egyértelműen a másik nőiségéhez, társadalminemi szerepének „áthágásához” kötődik). A szexuális zaklatás az említett elmélet szerinteszköz arra, hogy ez a kontinuum fennmaradjon, ne inogjanak meg a nemi szerepek,a leosztott hatalmi viszonyok.

Hogy az áldozathibáztatás irracionális, nem tényekre épül, és így nem is igazán kelltényekkel megcáfolni, már csak annyiból is könnyű belátni, ha az ember megpróbálja elképzelni a kedvesen felvetett elképzeléseket egy másik szemszögből. „Miért ül be egyáltalán egy fiatal nő egy idősebb férfi mellé egyedül egy autóba? Hát annyira hülye, hogy nem tudja, ebből baj lehet?” Oké, de mit is kérdezne a társadalom, ha az illető nő azzal állna elő: „Én ugyan be nem ülök egy férfival egy autóba, még az hiányzik! Ismerem a fajtáját, csak egyet akarhat.” Hát azt, hogy a nő egy férfigyűlölő, paranoiás, rosszhiszemű kékharisnya. „Mit képzel, hogy nemet mond, miután egész este elfogadta az ingyenkoktélokat?” A másik olvasat: „Micsoda ribanc, aki csak azért igent mond, mert fizettek neki pár rundot!” Rövid, feszülős szoknyát vesz, és órákig sminkel? Ne csodálkozzon, ha megvadítja a férfiakat! A biztonság kedvéért ócska ruhában megy bulizni? Igénytelen tyúk, nem csoda, hogy nem kell senkinek.

A fentiek mellett gyakran elhangzik még egy kérdés: miért nem mondott nemet? Aki ezt a kérdést felteszi, csak azzal nem számol, hogy az esetek legnagyobb részében az áldozat igenis mondott nemet, csak azt senki nem vette figyelembe; vagy hogy a félelemtől annyira leblokkolt, hogy megszólalni sem tudott; vagy hogy az elkövető olyan, fenyegető szituációt teremtett, akár konkrét fenyegetéssel, akár a hatalmi pozíciójának segítségével,amelyben az áldozat attól rettegett, ha nemet mond, csak még rosszabbul jár. Pontosan tudható, hogy aki nem pszichopata, igenis meg tudja különböztetni a leblokkolásból és a félelemből adódó feszültségét a lelkes vagy izgatott némaságtól a csóksötétben.

Ha mégis úgy akarnánk tenni, mintha tényekkel kéne reagálni az irracionalitásra, nem árt tudni, hogy még a legfelsőbb szint, a bíróság számára is egyértelmű, hogy a szexuális szabadság az ember elidegeníthetetlen joga, amiben kizárólag egyvalaki – saját maga – dönthet.

Az intézményeknek egyelőre protokolljuk sincs a zaklatások kezelésére – mitől is lenne, ha egyszer korábban nemigen derültek ki ilyen ügyek, vagy ha igen, nem foglalkoztakvelük? Ez remélhetőleg most változik, főleg, ha mutatkozik némi hajlandóság egy kicsit jobban átgondolni a dolgot a „mindent vagy semmit” megközelítésnél: ha nem csak az elnézés, valamint a szakmai lenullázással járó feljelentés és büntetőügy között lehetséges a választás. A szociológus szerint az ilyen ügyekben az lenne a legfontosabb, hogy az elkövetők szembesüljenek vele, mit tettek; vállalják azt, és képesek legyenek valódi megbánást tanúsítani. És átérezni, elfogadni, hogy amit tettek, a másiknak kellemetlen,elfogadhatatlan, bántó, fájdalmas volt, és lehetőség szerint – a sértett igényének megfelelően – mindezt tegyék is jóvá valahogyan.

Valószínűleg sokkal hatékonyabb lenne, ha a különféle intézkedések, így az igazságszolgáltatás sem csak a büntetésre koncentrálna, hanem inkább a resztoratív, kárhelyreállító szemlélet lenne az uralkodó. Ha valaki egyáltalán nem érti, miért nincs rendben, amit csinált, akkor nyilván semmit nem változtat a gondolkodásmódján, a viselkedésén, a nőkről – vagy éppen a neki kiszolgáltatott férfiakról – alkotott véleményén az, ha kirúgják, börtönbüntetésre ítélik, vagyis nem érünk el semmit a büntetéssel.

Hiába ilyen nehezen kategorizálható és definiálható, hogy pontosan mit is értünk szexuális zaklatás alatt, és hol húzódnak meg a határok, ez csak akkor jelent problémát, ha ragaszkodunk a „tiltsák be”-szemlélethez, és egyértelmű, merev szabályokat követelünk olyan ügyekben is, amelyekben pedig ezerszer többet lehetne elérni szemléletformálással, tiszta kommunikációval, vitákkal és pozitív hozzáállással. (Nem arra koncentrálok, szabad-e a hatályos jogszabályok szerint megfogni valakinek a térdét, hanem egyszerűen arra, hogy a másik szeretné-e, hogy megfogjam, és elfogadom-e az erre vonatkozó, esetleges elutasító döntését is – megtorlás nélkül.)