Nappali vámpírok

Kritika Stephenie Meyer Alkonyat című könyvéről

 

Stephenie Meyer: Alkonyat

Manapság a siker leginkább pénzügyi- és marketing-kérdés, jól tudjuk, hogyan készül. A pénz mögé áll a kis sikernek, sokszor szinte misztikus ködbe burkolva, miért is. Ennek fényében érdekes igazán, hogy Stephenie Meyer legalább annyit – ha nem többet – házalt a kéziratával, mint J. K. Rowling, mire megjelenhetett az Alkonyat című regény. Higgyük el neki, hogy így volt, hisz a saját honlapján ennek nem egy bizonyítékát tárja fel – elutasító leveleket, hideg recenziókat, mégha a lelkes (később inkább hisztérikus) fogadtatás fényében akár ügyes marketingfogás is lehetne e nehéz kezdet. Mi indíthatta habozásra az elutasítókat? Hiszen divatja van a vámpír-történeteknek, jó pár egymástól alaposan különböző vámpír-mitológia, több mozi és újra kiadott klasszikus küzd jelenleg is a figyelmünkért. Azonban, ha a zsánert keresném a könyvhöz nem a vámpír-történet jutna eszembe, hanem a lányregény.

Isabella Swann, a visszahúzódó természetű, suta kamaszlány kényszerűségből apjához költözik Forksba, ahol örökösen esik az eső, mindenki ismer mindenkit - a középiskolának ő lesz a háromszázötvennyolcadik tanulója -, a városba, ahol az apja a rendőrfőnök, a városba, amit nem szeret. És ahol rögtön az első tanítási napon szembesülhet Edwarddal, aki érthetetlenül, gyűlölködőn viselkedik vele, anélkül, hogy ismerné. Aki titokzatos, szenvedélyes, soha nem úgy reagál, ahogy a lány várná, aki maga a Titok, aminek a megfejtése magától szüli a szerelmet. Az oldalakon át szövődő, lassan adagolt közeledés, a fiú titkának megfejtése Edward teljes kitárulkozásáig egy meglepően hitelesen ábrázolt kamasz-szerelem története, amit fűszerez, de nem meghatároz a tény, hogy Edward vámpír.

Hiszen „vámpírsága” mondhatni egészen egyedi. Ő és a hozzá hasonlók az irodalomtörténet első „nappali vámpírjai”, és az első csak állati véren is létezni képes vámpírok. Persze hogy is lehetne örökké középiskolás valaki, ha csak éjszaka mozdul ki – olyankor nincs tanítás. És a sajátos vámpír-vegetarianizmus nélkül nem lehetne ennyire tisztán sorsával szembeforduló, a maga szörnyeteg-mivolta ellen lázadó, voltaképp mindvégig teljesen pozitív figura. Ami azért elég furcsa egy vámpírtól. A távoli múlt rejthet „kínos megingást”, a jelenben hősünk legfeljebb udvariatlan szíve hölgyével, s azt is mindig annak érdekében, hogy ne ártson neki.

Az egyik legfrappánsabb írói ötlet, miszerint Bella illata Edward számára a legcsábítóbb táplálék illata. Ennek kell a végletekig nehezítenie szerelmeseink dolgát, és nem mellesleg a legszűziesebb első szerelem-hangulat alapja is. Persze nem nehezít a végletekig – a szerelem mindent legyőz. Itt sérül leginkább a vámpír-vonal, Edwardnak a regény folyamán egyre nehezebb „feladatokat” kell megoldani, miközben vérszomja a lány iránt szemernyit se csökken. Ha hallunk a szájából valamit, ami vámpíri létéből fakadóan csaknem lehetetlen, azt pár oldallal később garantáltan meg kell tennie Belláért. Jellemző, hogy ekkor már mindketten tisztában vannak egymás érzéseivel, és felsejlik a hogyan tovább dilemmája. Itt csúszik át a biztos írói kéz a végletes – tehát könnyebb – írói megoldások ingoványos mezejére.

Bella folyamatos fenyegetettsége garantálja, hogy testi érintkezésről ne eshessék szó. A csábítás és csábíttatás kettős táncában nincs szex, egyéb vámpírtörténetekhez képest vér sem igen, a szerelem szinte Jane Austen-i távolságtartással jelenik meg. Bájosan hazabeszél e művecske a maga műfajának szülőanyjához, s ez akkor is igaz, ha ízig-vértelenségig mai kamasz-nyelven beszélnek hősei. Bella kedvenc regényeit Austen írta, nem merészség feltételezni, hogy az írónő itt „magáról is mesél”. Nincs ezzel baj, csak szerintem még nyilvánvalóbb, hogy mintaként az Alkonyat írónője előtt sokkal inkább a Büszkeség és balítélet lebegett, semmint a Drakula.

A cselekmény vezetése a kamaszálmok logikáját követi. Melyik fiú ne álmodozott volna arról, hogy életveszélyből menti meg szíve hölgyét, ezzel „leplezve le” titokzatos, karizmatikus önmagát előtte, szuperhősi lényét, még ha az a sötét erőket szolgálja is. Melyik lánynak nem fordult meg a fejében, hogy magához „szelídíti” az osztály vadócát? Felsorolni is lehetetlen, hány ifjúsági regénynek a lapjain tűnik fel ez az eseményminta – ami persze nem baj. A könyv azokról szól, akiknek.

A környezet, a történések helyszíne, a miliő viszont zseniális. Forks városkája és az erdővel borított, örökké esős környezet valóban elénk tárul, nemcsak kulissza. És bár jobbára a diákkorosztályt látjuk, a lakói is jól megrajzolt alakok. Többen felvetették az Alkonyat kritikusai közül, mennyire furcsa, hogy egy olyannyira zárkózott fiatal, mint Bella már az első napon barátokat szerez Forksban. Pedig a kisvárosi közösségi lét valóban így működik. Bella önértékelési zavaraitól még nyugodtan megszólítható, s mivel eltűri a közösség tagjainak jelenlétét, meg is szólítják. Az akár kimondatlan „másság”, Cullenék famíliája viszont a kisközösségi dinamika által valóban szinte mindig a perifériára szorul. Az Alkonyatot többen Rómeó és Júlia történetként emlegetik, pedig ahhoz a „meséhez” ennek semmi köze sincs. Ha már mese, inkább a Szépség és a szörnyeteg. Hiszen ott is, itt is a szépség a szörnyetegbe, a „szörnyeteg-mivoltba” szeret bele, mivel meglátja benne a többet, s a szörnyeteg saját magát győzi le azért, hogy szerethessen. Más kérdés, hogy itt a „szörnyeteg” angyali szépségű, férfiisten, s mivel emberré visszaalakuló vámpírról szó nem lehet – a halott az kérem, halott, ha élőhalott, akkor is – a lány, a „szépség” szeretne szörnyeteggé lenni, hogy egymáséi lehessenek.

Olvasóink között sokan nyilván türelmetlenül várják a folytatást - az Alkonyat magyar rajongótábora a film bemutatásával gondolom hatványára duzzad -, s bevallom, hogy minden kritikai észrevételem ellenére magam is e várakozók közé sorolom.

Hegyi Zoltán Imre