Akkor, amikor mindenki olyan nagyon komolyan veszi magát. Akkor, amikor az emberek kérdezni sem mernek, nemhogy megkérdőjelezni. Akkor, amikor a többség nem gondolkodik, hanem arra vár, hogy megmondják neki, mit tegyen, mit mondjon, mit gondoljon. Akkor, amikor olyan szinten van az egymással szembeni apátia, hogy ha kiesik valaki egy házból az aszfaltra, az emberek lefotózzák, aztán továbbmennek. Akkor, amikor csak magunkkal vagyunk elfoglalva, így azt sem vesszük észre, hogy olyan, hogy „csak magunk”, már nem létezik. Akkor, amikor elkapcsolunk a külföldi hírekről. Akkor, amikor előbb nyomjuk a gombot a távirányítón, mint nyitunk ki egy könyvet. Akkor, amikor a nyitvatartás a fontos. Akkor, amikor a háromnapos ünnep előtt degeszre tömjük a hűtőszekrényt. Akkor, amikor félünk szólni. Akkor, amikor mindenki előbb hibás, mint mi magunk. Akkor, amikor hagyjuk, hogy kisajátítsanak nemzeti jelképeket. Akkor, amikor hagyjuk, hogy megmondják, mi a magyar. Hogy ki a magyar. Akkor, amikor máshogy gondolkozni minimum hülyeség, de leginkább hazaárulás. Akkor, amikor nem állunk ki önmagunkért, hát még másokért. Akkor, amikor egy társadalomkritikus művészembert megbélyegeznek. Akkor, amikor elveszítettük minden humorérzékünket, öniróniánk meg sosem volt. Akkor, amikor egy tucat pólóból botrány kerekedik, és radikális akció indul. Akkor, amikor egy üzlet leveszi a polcáról az árut, mert tart a hőbörgők által felzavart pocsolyavíztől. Akkor, amikor a társadalomkritikát összekeverik a politikával és a jelképgyalázással. Akkor, amikor egy maroknyi, egészen elvakult szélsőséges diktálja, hogy milyen pólót hordhatok, és milyet nem. És akkor, amikor erre az egészre már csak legyintünk.

Akkor döntöttem úgy, hogy ez a bejegyzés most egy kicsit más lesz. Egy szép tavaszi estén ugyanis azt olvastam, hogy radikálisok egy csoportja szentségtörést kiált, és bojkottot hirdet egy üzlet ellen azért, mert a Koby nevű művészember pólókat tervezett, amelyeken olyan, mindenki által könnyen felismerhető és dekódolható motívumokat használ bizonyos üzenetek megfogalmazására, mint a Szent Korona, a kereszt, a régi papírpénzeken szereplő Kossuth Lajos, Petőfi Sándor és mások. Sőt, a csoporthoz szorosan köthető Jobbik feljelentést tesz nemzeti jelkép meggyalázása miatt a rendőrségen (amit aztán persze nem találnak megalapozottnak és elutasítanak...). Mint Damien Hirst és Banksy, no meg az egész társadalomkritikus ultraposztmodern popart rajongója, elmentem és megnéztem magamnak ezt a pólókiállítást a Kockában. Mert kíváncsi voltam. Nos, vér nem folyt, keresztet nem tapostak, miniszterelnökképet nem köpködtek. Kossuth, Petőfi, Bartók és Rákóczi hipster szemüveget kapott és koronás baseball sapkát. A keresztből távirányító lett, a Dell logóból Hell, a Pepsiből Sexsi. Putyinból kivarrt Tyson, Angela Merkelből meg az épp születő Vénusz. Semmiféle istenkáromlással, antimagyarsággal nem találkoztam. És nem azért, mert számomra a korona meg Kossuth nem ugyanazt jelenti, mint bárkinek, akinek fontos a hagyomány, a tradíció, az örökség, a történelem.

Nem, nem vagyok Jobbik szavazó. De igenis magyar ember vagyok, 100 százalékban magyar. Itt születtem, innen ered a vérem, itt kereszteltek meg, ide húz a szívem, ha távol vagyok, a Balatonban tanultam meg úszni, ennek az országnak a gyerekirodalmán nőttem föl, ezen a gyönyörű nyelven írok, itt teszem a dolgom a lehető legjobb tudásom szerint, itt vagyok szerelmes és csalódott, itt vagyok édesanya, feleség, az apám lánya, az öcsém nővére, szavazati joggal rendelkező állampolgár. A himnuszom magyar, ahogy a személyi igazolányom is az.

Hadd ne mondjátok már meg nekem ti, hogy mi sért engem, és mi nem. Ez a srác nem azért nyomtatott koronás Kossuthot meg nyomógombos keresztet a trikókra, mert szénné akarta alázni a magyarságunkat, a vallásunkat.

Ahogy a „Vote Kossuth!” kollekcióból rendezett kiállításhoz írták a szervezők, ennyi az egész, és nem több: „Hogy állunk a tömegtermeléssel, az atomenergia kérdésével, a diktatúrával, a diktátorokkal, a hitünkkel és vallásunkkal, a hazafiságunkkal, a korrupcióval és számtalan olyan kérdéssel, melyekről még mindig tabu beszélni. A kiállítás alapján kirajzolódik, Koby szerint mit kívánhatunk a magyar nemzetnek. Több felelős politikust! Kevesebb eltüntetett 240 milliót! Gyűlölet és kirekesztés nélküli egészséges, európai szellemisséggel megtöltött hazaszeretetet!”

„Nem akarok én politizálni. Eszembe sem jutott, hogy ez lehet belőle” - mentegetőzött nekem Koby, amikor találkoztunk. Pedig nem kellene neki. Mert nem ő ül fordítva a lovon. Hanem az, aki nem veszi észre, hogy mint egy nagy korty friss levegő, olyanok ezek az üzenetek. Minden egyes darab tükör, amibe, hja, nem mindig könnyű belenézni. De, hogy nemzeti jelképeink megszentségtelenítése? Na ne már. Ezek a könnyen érthető vizuális üzenetek szolgálatot teljesítenek. Nekünk segítenek. Gondolkodni, elviselni, megérteni, túlélni, vagy, urambocsá’, csak egyet mosolyogni. Kiereszteni a feszültséget. Ha neked nem tetszik, akkor ne hordd.

A szélsőségeseket el lehet intézni egy legyintéssel. Ami igazán szomorú a dologban, az a csöndes többség reakciója. A szemlesütés. A bőr alá bemászó és ott gyökeret eresztő félelem. Az a lépés, hogy végül levették a polcokról a pólókat. A helyzet, hogy Koby pólóit végül nem ott állították ki, ahol eredetileg tervezték, mert azon a másik helyen, khm, valamilyen technikai probléma adódott. Hogy inkább nem áruljuk, inkább nem állítjuk ki, inkább nem tudósítunk róla.

Szóval úgy gondoltam, hogy épp akkor van a legnagyobb szükség egy ilyen bejegyzésre (és egy ilyen kollekcióra), amikor itt, minálunk, 2014 tavaszán ez megtörténhet.

Utóirat: Koby pólókiállítása időközben véget ért, de a „Vote Kossuth!” kollekció darabjai hamarosan (és csakazértis) újra megvásárolhatók leszenk. Addig is, megnézhetitek őket itt ni: Koby Koby a Facebookon