Kriszta
kedvencei
De tényleg, mi történt velünk?
A, mint agresszív. Á, mint álszent. B, mint buzi. C, mint cigány. Cs, mint csaló. D, mint diktátor... és így tovább, egészen a ZS, mint zsarnokig. Gyöngy betűkkel, fehér krétával egy klasszikusan zöld iskolai táblán. Milyen egyszerű ötlet, igaz? És milyen nagyon fájdalmasan igaz...
D. Tóth Kriszta ajánlja
Látok, hallok, érzékelek valamit, ami velem marad. Szerintem érdekes, megindító vagy elgondolkodtató - úgyhogy megosztom veletek. Bármi jöhet,
az egész világ belefér.
Nem állítom, hogy közfelkiáltással győzött, de a tizenegynéhány tagú zsűri, köztük idén én is, viszonylag könnyen jutott arra a végeredményre, hogy idén Frenyó Teodóra „Rossz nevelés” című alkotása nyerje az ARC Óriásplakát Kiállítás első díját.
Több, mint 1400 pályázati munka érkezett a kiírásra, amely azt hiszem most, 2013-ban nem is szólhatott volna másról, mint, hogy „Mi történt velünk?” Mi történt ezzel a tehetséges, ambíciózus, bátor, gyönyörű és vagány országgal? Mikor lett belőlünk egy panaszkodós, vádaskodó, szorongó, marakodó nemzet? Mi is a mi bajunk voltaképpen? Miért nem tudunk egymásnak örülni? Miért keressük inkább az irigyelnivalót, miért alapbeállításunk a kritika? Hogyan lettünk ilyen cinikusak? Ilyen reményvesztettek, álszentek, ítélkezők és irigyek?
Akiben nem rejlik egészséges mennyiségű önkritika, az jobban teszi, ha nem olvassa el ezt a bejegyzést. Bár... valószínűleg ők már az első mondatok után leléptek az oldalról. Pedig itt nem arról van szó, hogy ne szeretném magunkat – vagy ne szeretném az országot, amit a hazámnak hívok és érzek. Hanem arról, hogy nem mindig, sőt, egyre gyakrabban nem tetszik az, amit akkor látok, amikor a tükörbe nézek magunkkal – így, együtt.
Hadd meséljek el egy nyár végi történetet. Aki gyakran jár a KK oldalaira, tudja már, hogy gyűlölök repülni. A családom fel- és leszálláskor úgy tesz, mintha nem ismerne, annyira vállalhatatlan a tünetegyüttes, amit produkálok. Hiába minden tényszerű tudás, a halálfélelem köde mindent elborít, és tényleg használhatatlanul viselkedek.
Legutóbb hazafelé Angliából azonban olyan történt, ami egyszerűen elfeledtette velem a rettegést. Annyira belefeledkeztem a jelenségbe, hogy azon kaptam magam, hogy döccenünk a betonon, én pedig még mindig élek.
És akkor most az lesz a legegyszerűbb, ha „ideschmittelem”, amit az ARC szervezőinek kérésére írtam a zsűrizés kapcsán (a csúnya szavakat a kedvetekért kipontozom):
„... a szokásos fakszni helyett egy tökéletesen normális utas módjára viselkedtem a budapesti landoláskor.
Mindez Gyurcsánynak és Orbánnak köszönhető.
Illetve annak tökéletes ezüstszínű bubifrizurát viselő asszonynak, aki egészen a magyar légtérbe való belépésig átlagos nyugat-európai utasnak tűnt. Jól szabott kosztümöt viselt, türkíz gyöngyök a nyakban, hozzá passzoló fölbevaló, vajbőr kézitáska, márkás szemüvegkeret, joviálisan magabiztos arckifejezés, csöndes viselkedés, nyugodt mozdulatok. Valahol Hegyeshalom környékén aztán kiegyenesedett, letette a regényt, amit olvasott, kinézett az ablakon, aztán a mellette ülő korpulens úrhoz fordult és valósággal rárivallt: „Mindent, ami jó ebben az országban az Orbán csinálta. Az a Gyurcsány, az, amit csak lehetett elbarmolt.” Mit ad Isten, a pali nem Fidesz-szavazó volt. „Az Orbán? Az? Nnnna, az mindent csinált csak jót nem mostanáig. Hát ott van neki a kétharmad, és rendbe tette vele az országot? Dehogy! Csak még jobban elk.rta!”
Onnantól kezdve nem volt megállás, Hegyeshalomtól Ferihegyig igazi háború kerekedett. Mire leszálltunk, gyűlölték egymást, egymás felmenőit, egymás gyerekeit, egymás városát, egymás munkahelyét. Közben volt minden. Trafikmutyi és Nemzeti Színház, cigányok és b.zik, kivándorlók és Őszöd, Nokiás doboz és Simicska. Annyira döbbenetesen jellemzően és szomorúan magyar volt az egész jelenet, hogy azt sem vettem észre, hogy mindjárt egészenbiztosan meghalok. Egyszer csak ledobták magukat a kerekek a földre, én biztonságban voltam, ezek ketten meg irtották egymást.
Aztán kiszálltam a gépből és azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg minden Gyurcsánynak és Orbánnak köszönhető? A halálfélelem relativizálásán kívül, mert az tényleg egészen biztosan igen.
Igazából már azóta foglalkoztat ez a kérdés, amióta egy igen fárasztó, de annál érdekesebb 12 óra, az ARC zsűrinapja után beültem a kocsiba. Tényleg mindennek a politika az oka? Tényleg az ország történelmi átpolitizáltsága tesz minket ilyenné? Ilyen robbanékonnyá, ilyen fafejűvé, ilyen harcossá, ilyen iriggyé, ilyen kirekesztővé, ilyen önzővé, ilyen birkává, ilyen nyughatatlanná, ilyen megalomániássá, ilyen, ilyen, ilyen... agresszív kismagyarrá?
Tényleg csak a trafik a mutyi? Csak a politikus a korrupt? A gárdista a kirekesztő? A bank a genyó? A szomszéd a szemét? Az ország az élhetetlen? A rendőr a hülye?
A válasz egy brutális tükörben található mostantól néhány napig az 56-osok terén. Én már láttam, amikor az ARC óriásplakát kiállítás zsűrijében ültem. Sokfélék voltunk mi ott az asztal körül, jórészt nem is ismertük egymást előtte személyesen. Ehhez képest azon nyomban a velejünket kellett megmutatni a másiknak. Nem volt könnyű meló – sem a vita, sem a döntés, sem pedig a tükörben talált válasz elfogadása. Voltak pillanatok, amikor gyűlöltük egymást egy kicsit – persze csak láthatatlan „európai módon”, mosolyogva, asztal alatt ökölbe szorított kézzel. Meg olyan is volt, hogy fölment az agresszív kismagyar a fára, kiabált kicsit a társaival, aztán duzogva lemászott. És volt, hogy együtt röhögtünk adott alkotáson jókedvünkben és kínunkban, pedig sírni lett volna jó inkább.
De a pályázók által elénk tolt tükörből minden zsűritag kisilabizálta a maga válaszát.
Alig várom, hogy belenézzen a közönség is.”
Eddig az idézet az Arclap-os írásomból. Ehhez még annyit tennék hozzá, hogy a vizuális maflás formájában adott, talán legfontosabb válasz ott virít Frenyó Teodóra első díjat nyert alkotásán is. Szerintem mindenki érti. Aki nem, az egész nyugodtan kérdezze meg a padszomszédját. Kivételesen nem jár érte feketepont.
Régebbi ajánlók
Csillag az „A” közepén
Jugóban nagyobb volt a választék. Helyesebben, ott volt választék. Nálunk otthon akkoriban két nagyobb cipőbolt volt a városban, az egyik a Fő utca és a Kossuth Lajos utca sarkán, a másik a Somogy Áruházban. Mindenki onnan szerezte be a tornacipőjét, az egyiket a három létező fajtából. Mi is.
Tovább olvasomUnom a unom a unom a unom a unom a...
Nagyra tartom Alföldi Róbertet. Egyedülállóan tehetséges, intelligens, érzékeny, bátor és sokoldalú művészember. A többi nem számít.
Tovább olvasomAjándék
Elment, és nem nézett vissza. A busz ablakából még integetett, de már láttam, hogy fél szemét a mellette ülő barátnőin tartja. Az utazás előtt vágta a centit és egyáltalán nem aggódott. „Minden rendben lesz, mama” – nyugtatott rendszeresen, „nagyon jól elleszek nélkületek”. És ezzel bevitte a halálos jobbhorgot.
Tovább olvasomNóri
Nóri gyönyörű. Magas, 180 fölött, hosszú lábú, izmosan törékeny, mandulavágású, csokoládébarna szemekkel és a hozzáillő hullámos, hátközépig omló gesztenye hajfürtökkel. Nóri gyönyörű. Belül is. Vicces, okos, őszinte, izgalmas, nagylelkű.
Tovább olvasomBemegyek a gyerekszobába...
...és mit látok? Áll a lányom, kezében gyurmaragasztó, feje enyhén félrehajtva, arcán elégedett félmosoly. „Kész van mama, megcsináltam.”
Tovább olvasomUgye tudjátok?
Ti ott, szobáitok mélyén, íróasztalaitok mögött, billentyűzetetek fölött könnyedén ítélkező többség, ugye tudjátok? Ugye tudjátok, hogy szanaszét fröccsenő gyűlöletetek a tudatlanságotokból táplálkozik?
Tovább olvasomEzt is elhoztam magammal
És akkor Háy János megtalálta a kis fekete gombot az erősítőn és felcsavarta, Erdős Virág hátat fordított a közönségnek, Grecsó Krisztián pedig gitárral a kezében boldog óvodássá változott.
Tovább olvasomBizibizibizi
- És mit csinálsz most, hogy eljöttél a tévéből?
- Írtam egy regényt. És közben az Unicefnek dolgozom.
- Na jó, de mit csinálsz?
- Mondom, írok. Könyvet, blogot. És önkénteskedem. Meg a családommal vagyok.
- Az rendben van. De mit CSINÁLSZ?
Attrakcióóó!
Ónodi Eszter, Deák Krisztina, Cseke Eszter, S. Takács András, Attraction árnyékszínház. Tudjátok, mi a közös bennük? Az, hogy az elmúlt 168 órában annyi örömet okoztak nekünk, és annyi jót tettek Magyarország imázsáért, mint ennek az országnak a vezetői az elmúlt 20 évben összesen sem.
Tovább olvasomPremierem
Nagyjából egy évvel ezelőtt egy színész ismerősöm azt kérdezte tőlem, hogy ha film készülne az életemből, ki játszana engem. Gondolkodtam, de csak egy kicsit. Kovács Patrícia, feleltem neki, mire ő: „igen, szerintem is. Kovács Patrícia.”
Tovább olvasomEmberek a fotelban
Kész, vége. „Nem keresik tovább Erőss Zsoltot és Kiss Pétert” – olvasom ma délelőtt az Indexen. A hős meghalt, a legenda megszületett. Erőss Zsolt beteljesítette a végzetét. Oda jutott, ahová a róla szóló könyv predesztinálta: a Himalájánál magasabbra. Eddig a közhelyek.
Tovább olvasomEver after
Te mit mondanál a testvérednek, aki házasodni készül? Mit írnál bele a beszédedbe? Mit mondanál neki, akit a közös anyátok helyett te kísérsz az oltár elé, mert ő már nem lehet ott? Mit mondanál a szüleid válásával és egy saját válással a hátad mögött?
Tovább olvasomAnyalánya, röviden
„Ha száz anyukám lenne, akkor is téged választanálak!” – így kezdődik a lányom verse, amit az iskolában írt nekem anyák napjára. Én meg, ha megszakadok sem tudok ennél szebbet kitalálni neki válaszul. Csak sírtam és megöleltem, mindkettőt szokás szerint.
Tovább olvasomJöttem, hadd lássalak...
A sztori röviden: írtam egy regényt, amelynek anyám a főszereplője. A sztori hosszabban: életem legdurvább tripjén vagyok túl. Tíz év gondolkodás, tervezgetés, halogatás, fejben írás után végre leültem és kiengedtem magamból mindent, amire anyukám 15 évvel ezelőtti halála óta nem voltam képes. És még annál is többet.
Tovább olvasomLakat a hűtőszekrényen
Tizenkét éves voltam. 152 centi. És 34 kiló. Hetente minimum egyszer kiájultam az iskolapadból. Mert fogyókúráztam, mint a ritmikus sportgimnasztikázó kislányok nagy része.
Tovább olvasomTévé újratöltve
Április negyedikén, csütörtökön hivatalosan is megszűnt a munkaviszonyom a Magyar Televíziónál. Nekem az intézmény neve már csak MTV marad, hiába keresztelték át nemrég a nagyon blikkfangos MTVA-ra.
Tovább olvasomA gyerek, a kisnyúl és a televízió
Lola a tévéből tudta meg, hogy zajlik egy szülés. Hároméves lehetett, amikor A kisvakond egyik epizódját néztük gyanútlanul. Tudjátok, azt, amelyikben a nyuszifiú beleszeret a nyuszilányba, udvarol neki, elveszi feleségül, aztán hirtelen kisnyulaik lesznek.
Tovább olvasomA Nagy Találkozás
Előbb olvastam vele interjúkat, mint hogy a könyveit a kezembe vettem volna. Persze, ez akár érthető is lehet, ha az ember úgy áll hozzá, hogy jó alaposan megnézi, mivel tölti azokat a ritka, édes órákat, amikor könyv van, könyv lehet a kezében.
Tovább olvasomByAlex, ByeSena, ByeKriszta
Amikor 2009 karácsonyán a Rage Against the Machine Los Angeles-i rap-metál banda „Killing in the Name” című, nem mellesleg 1992-ben kiadott, zúzós dala landolt a brit slágerlista élén, valami történt az Egyesült Királyságban.
Tovább olvasomGyerekek az árnyékban
Hazajött a gyerek és közölte velem, hogy jó napja volt és boldog. Nevettünk egy nagyot, megölelgettem, és mondtam neki, hogy örülök. Majd megkérdeztem, mit enne vacsorára. Miközben gondolkozott, levette a kabátját és csizmáját, majd belebújt a téli, meleg papucsába. Leült a kutya mellé a szőnyegre, és válaszolt: rántott csirkét. Háromból kétszer ezt válaszolja.
Tovább olvasomDrakulola és barátai
Álltam kezemben a babával, és tudtam, hogy baj lesz. Mégsem voltam képes megállítani a szavakat, amelyek épp a számat készültek elhagyni, szép sorban: „Úristen, mi ez a borzalom?”
Tovább olvasom„The Guilty Pleasure” - avagy: a bűnös élvezet –
Rövid leszek. Viszont cserébe vallok. És ez még akkor is nagy szó, ha tudom: nem vagyok egyedül a bajban. Ugyanis mindenki, akit ismerek, csinálja. És élvezi. Vagyis: csinál olyat, amit élvez, és ami miatt közben bűntudata van. Olvas ponyvát, hallgat nyálas zenét, játszik videójátékot, néz csöpögős vagy lövöldözős-robbantós filmet, nem tud ellenállni a Nutellának... meg a kitérdesedett mackóalsónak.
Tovább olvasomAnyám bőre
Jobbnál jobb híreket hallottam magamról az elmúlt hetekben. Több helyen lesz új tévéműsorom, most induló hírcsatorna „arca” leszek, főszerkesztői állást kapok női magazinnál, sőt, állítólag azt is fontolgatom, hogy külföldre költözöm a családommal...
Tovább olvasomVan egy barátom...
... és büszke vagyok rá. Nem azért, mert három napja elrabolták Szíriában. Hanem azért, mert az egyik legigazibb újságíró, akit ismerek.
Tovább olvasomKrétavásár
Soha egyik tanáromnak sem voltam a kedvence, pedig volt belőlük sokféle. Szigorú, vicces, vajszívű, vagány, konzervatív, biztató, rideg, kiabálós, halk szavú... Mindegyikkel voltak vitáim, mert, azt hiszem, nem nagyon tudtak hová tenni. Jó tanuló voltam, de nem az a klasszikus stréber. A szorgalmi feladatot ritkán csináltam meg, a hét végén bulizni jártam, a szünetben pedig nem a következő órára készültem, hanem a folyosón lógtam a többiekkel.
Tovább olvasomSzelerem, szelerem, tiszta szelerem...
Négyévesen azt hittem, szerelmes vagyok. De akkor még nem tudtam, hogy milyen az igaz szerelem. Arra kilencévesen jöttem rá. Balázsnak hívták és gyönyörű elálló fülei voltak. Matekórán gyakran figyeltem, ahogy átsüt rajtuk a napfény. És gödröcskék jelentek meg az arcán, ha mosolygott. Még ölre is mentem érte egyszer a lányvécében az új lánnyal, aki kicsit idősebb volt nálunk, csillámos lakkot viselt a körmén és melltartót hordott. Én győztem.
Tovább olvasomA közös nevező
Ifjúkoromban rajongtam a kopaszodó férfiakért. Még mielőtt analizálni kezdenétek beteg lelkemet a bejelentés nyomán, közlöm, hogy apámmal a kapcsolatom kiegyensúlyozottnak mondható. Egy nagyon rövid, mindössze néhány hónapos mosolyszünettől eltekintve, kifejezetten jól funkcionáló, a szeretetre és kölcsönös tiszteletre épülő emberi viszony...
Tovább olvasomKiskarácsony, még kisebb karácsony
– avagy az év legnagyobb ünnepének helye a tér-idő kontinuumban –
Tovább olvasomÖcsém, ízirájder
„Hááát aaaa... Bandinak vastag szája van, nagy szeme és mindig mosolyog az arca. Ja, és mindent megeszik.” (Lola, 7 éves, iskolás)...
Tovább olvasomAz ígéret szép szó...
...márpedig két hete tettem egy nem is olyan könnyelmű ígéretet. Emlékeztek még? Lackfi János „Milyenek a magyarok?” című öniróniába mártogatott könyvéről volt szó épp, amikor mintegy a margón, megjegyeztem: az egyáltalán-nem-bezzeg angolok is megérnek egy külön cikket. Mert megérdemlik. Hát, akkor tessék: lássuk, milyenek az angolok...
Tovább olvasomLola a dobozban
Kisgyerekkoromban sosem értettem, hogy anyámék miért hatódnak meg a karácsonyfa alatt ajándékozás közben. De nem akkor, amikor a saját ajándékaikat bontják, hanem amikor minket néznek, ahogy örülünk...
Tovább olvasomBotfül és aranyszáj
Az anyám anno a Magyar Rádió Gyermekkórusának tagja volt. Az apámért odavoltak a tanítványai, amikor Máté Péter-dalokat énekelt. A nagynénémnél még mindig nincs jobb énekes-színésznő Magyarországon. A férjem egyetemistaként egy rockbanda frontembere volt. De amikor én dalolni kezdek, mindenki menekül. Hát hol van igazság?
Tovább olvasom"Nagyon-nagyon" magyar virtus
Jajj, nagyon jó könyvet olvasok! Egyik kedvenc íróm kötetét arról, hogy "Milyenek a magyarok?". De figyelem, csak annak ajánlatos kezébe vennie ezt az olvasmányt, akinek mentális berendezkedése nyomokban öniróniát tartalmaz. A többieknek szigorúan tilos.
Tovább olvasomGasztroördög
Ugye szerintetek is gyanús, hogy mindkét anyósom (a volt és a mostani is) előszeretettel ajándékoz(ott) nekem szakácskönyvet? Az elsőt ráadásul azzal a nem gyenge címmel látták el, hogy "Szakácskönyv kétbalkezeseknek". Hát, köszi.
Tovább olvasomAnyusirató
"Édesanyám halála után úgy döntöttem, hogy szeretném őt nagyon jól megsiratni, mert édesapámat nem sirattam meg eléggé. Elővettem az összes fényképét, és elkezdtem ezeket nézegetni. A gyerekkori képeket, az esküvői fotóit, azokat, amelyeken együtt szerepeltünk, és addig-addig nézegettem a képeket, míg el nem bőgtem magam.
Tovább olvasomHét év álom
Arra ébredtem, hogy valaki néz. Kinyitottam a szemem, de eltartott jó ideig, amíg hozzászokott a sötétséghez. Egy kis nőalak sziluettje rajzolódott ki előttem. Íves derék, kerek vállak, torzonborz frizura. Amikor már látta rajtam, hogy felfogom: nem álmodom, pici, meleg kezét rátette a lapockámra és megszólalt az árnyék. "Mama..." – suttogta olyan átéléssel, ahogy csak ő tudja suttogni ezt a négy betűt. "Rosszat álmodtam, nem baj, ha bebújok az ágyadba, amíg reggel nem lesz?"
Tovább olvasomMit nekem a sztratoszféra...
Álltam a régi orosz AN2-es ajtajában, és képtelen voltam kinyitni a szemem. Úgy éreztem, ha megteszem, menten elájulok. És akkor kizuhanok a gépből, bele a semmibe, kb. 1000 méterrel a föld fölött. A hátamon az RS8-as katonai ernyő, a mellemen a mentőernyő, de ha elájulok, ugye, akkor esélyem sem lesz valamelyiket kinyitni. Vagyis: nekem végem.
Tovább olvasomAz élet show-ja
Tegnap délután bekövetkezett az, amit eddig sikerült megúsznom. A gyerek akkor betegedett meg, amikor fizikai képtelenség volt otthagynom a munkát.
Tovább olvasomÓ, Mr. Alkohol…
"...mert néha jó veled, ez nem tagadható..." A problémák akkor kezdődtek, amikor abbahagytam a lányom szoptatását. A csaknem tízhónapos gyerekre a nagymama vigyázott, amíg Alexszal lesétáltunk a Gravellines utcán a kedvenc portugál kisvendéglőnkig.
Tovább olvasomValóságshow
Esküszöm, hogy nem vagyok elvakult Szabó Győző-fan. Nem követem minden lépését, nincsenek otthon kiplakátolva a falak a képével, nem várom az előadások után a művészbejárónál. Csak tehetségesnek tartom és nem tudok nem figyelni rá.
Tovább olvasomEgy angyal formája…
Babát vársz. Tudni akarod, hogy fiú vagy lány? Naná. Szeretnéd látni, amíg benned van? Egyértelmű. 3, sőt 4D-ben is? Bizony. Színesen, hangosan, filmen? Hát, ha már… Na, és mit szólnál, ha műanyagba is öntenék neked, hogy kitehesd a polcra? Mondjuk a giccses hógömbök közé, hogy mindig szem előtt legyen. Vagy vidd be a munkahelyedre és rakd az íróasztalodra. Micsoda papírnehezék válna a meg nem született gyerekedből! Öööö… mi van?!?!
Tovább olvasomRepül a, repül a... Kriszta!
D. Tóth Kriszta vagyok. 37 éves. Repülésfóbiás. Ez az én történetem.
A dolog 5-6 éve kezdődött, nem sokkal a gyerekem születése, és közvetlenül egy rosszul sikerült korfui repülőút után. Addigra megtettem 300 ezer kilométert a levegőben, ami azt jelenti, hogy összeadva a szakmai és magánútjaim hosszát, többszörösen is körberepültem a Földet. Gond nélkül, para nélkül.
A győztesek világa
Zajlik a Paralimpia Londonban. És zajlik a vita, hogy mikor, mennyi, milyen közvetítést kapnak róla az emberek. Én örülök a vitának, mert a vita jó, a vita előrevisz. De ez az írás most nem erről a vitáról szól. A vita (amelyben elhangzottakkal kapcsolatban persze nekem is van véleményem, meglehetősen markáns, de ez most nem ide tartozik) pusztán elindított bennem egy gondolatot, amely talán, remélem, újabb vitát szül majd... mert, mondom, a vita jó.
Tovább olvasomRingo, a kutyaember
Itt fekszik előttem. A lábaim előtt. Elfoglalja szinte az egész szőnyeget. Álmában néha meg-megrándul, fölmordul, vagy... szellent egy nagyot. Olyankor menekülünk a környezetéből, és kitárjuk a teraszajtót, hadd vigye ki a nyár végi szél a szagot. És a röhögésünk hangját, mert persze hogy nem bírjuk ki nevetés nélkül. Ringóval az élet csupa öröm.
Tovább olvasomDe nehéz az iskola... táska
A lista két A4-es oldalt betöltött, és már két hónapja ott figyelt a hűtőszekrényünkön. Fenyegetett, frusztrált, figyelmeztetett. De ha még véletlenül el is feledkeztem volna róla, akkor jött a lányom, lepattintotta róla a hűtőmágnest és az orrom elé tartotta azzal, hogy "naaa, mikor megyünk megvenni a tanszereket?"
Tovább olvasomMáshogy telik
"Bár a szó elszáll, de amíg repül, figyeld, hol jár,
Mert mit mondasz, az életre kel, holnap más útra terel, mit ma nem teszel."
(Punnany Massif: Máshogy telik)
Két nyelv, két arany
Vágni lehetett a feszültséget a szobában. A tévében az olimpia ment, a nappaliban pedig egy angol-magyar örökrangadó. A férjem és én farkasszemet néztünk a távirányító fölött.
Tovább olvasomKemény meló
Nem könnyű munka Kemény Dénesnek lenni. Az utóbbi másfél évtizedben azon a háromszor öt percen túl, amit közvetlenül az olimpiai döntős győzelmek után a vízben fürdött a "fiaival", szerintem nem nagyon volt igazán felszabadult időszaka.
Tovább olvasomCsak nyugi London, és folytasd!
Milyen nagyszerűen hangzana, ha azt mondanám: elutaztunk Londonba, hogy megnézzük az elmúlt évek legkomolyabb dizájn-kiállítását. Legalábbis a sznobizmusfaktorom már-már kultúrházi magasságokba szökne...
Tovább olvasom"Coming out"
"Well, hello Mr Grey" – így szólt az egyébként fájdalmasan érzelemtakarékos sógornőm posztja a Facebook- on egyik este. Ez volt az utolsó csepp. Másnap fölmentem a Bookline-ra és megrendeltem a Fifty Shades (Ötven árnyalat) trilógiát. Mind a három kötetet, naná. Minek kispályázzunk. Elvégre nekem munkaköri kötelességem, hogy tisztában legyek a legfirssebb popkulturális jelenségekkel.
Tovább olvasomRégebbi videók...
Szabó Győző: Felszabadultabb ez a nyár...
Sokáig nem tudtam igazán jól megfogalmazni, hogy miért tartom nagyra Szabó Győzőt. Persze, sokoldalú, jó színész, a Beugróban pedig zseniális. Aztán nyár elején elolvastam a könyvét arról, hogyan jött le a drogról, és rájöttem. Azért szeretem, mert nem törődik azzal, ki mit gondol róla. Bocsánatkérés és manírok nélkül az, aki. Óriási karakter.
Janklovics Péter: Dr. Magic-be belefojtották a szót
Janklovics Péter standuposként állandó vendég a nyári fesztiválokon, ahol a fiatalok különösen fogékonyak sajátos humorára. A színész-humorista két olyan könyvet ajánl a nyári kikapcsolódáshoz, amelyek jól illenek a fesztiválozók életformájához – és persze olvasmánynak sem utolsók.
Al Ghaoui Hesna: "Jó néha semmit sem csinálni"
Al Ghaoui Hesna tehetséges, talpraesett, bátor nő. Prima Primissima díjas riporter, aki háborúról, nyomorról, válságról tudósít. Majd hazamegy és megtanul sushit készíteni a vőlegénye kedvéért.
Vagy leül festeni.
Az egyik legérdekesebb ember, akit ismerek.
Kriszta vendége aktuális kedvenc olvasmányai között Feldmár András Ébredések című könyvét ajánlja, de egy CIA-ügynök igaz történetéről és egy különleges bornaplóról is szó esik.