Kriszta
kedvencei
Unom a unom a unom a unom a unom a...
Előre bocsátom a következőket:
D. Tóth Kriszta ajánlja
Látok, hallok, érzékelek valamit, ami velem marad. Szerintem érdekes, megindító vagy elgondolkodtató - úgyhogy megosztom veletek. Bármi jöhet,
az egész világ belefér.
- Nagyra tartom Alföldi Róbertet. Egyedülállóan tehetséges, intelligens, érzékeny, bátor és sokoldalú művészember. A többi nem számít.
- Megbocsátottam Stohl Andrásnak a hülyeségeit. Vezekelt, megbánta, börtönben ült érte. Azóta meg teszi a dolgát a színpadon és nem is akárhogy.
- Nem állok, sosem álltam be a Feke Pált divatból, sznobizmusból fikázók sorába. Szerintem ma Magyarországon nem énekli nála jobban Istvánt senki. Ezt az elmúlt években bőven bebizonyította.
- Nem bánom, sőt, kifejezetten szeretem, ha valaki bátran nyúl hozzá a hagyományoshoz. Nem gondolom, hogy „vannak tradíciók, amelyeket nem szabad újraértelmezni”. Szerintem a tradíciókat folyamatosan újra kell értelmezni. Ha valódiak és érdemesek, akkor úgyis túlélik.
- A Varga-Vikidál-Sebestyén féle eredeti IK ugyanúgy az ereimben csörgedezik a véremmel együtt, mint mindenki másnak. Réka Sebestyén Márta hangján trillázik az agyamban, Koppány pedig Vikidál módjára ordítja, hogy „nem kérdem én, anyád hol szült világra”. De tegnap este úgy ültem le a tévé elé, hogy hajlandó és képes voltam lehalkítani őket odabent, hogy beférjenek melléjük az újak. Mert kellenek újak.
- És ami a legfontosabb: nem vagyok színi- és/vagy zenekritikus. Műkedvelő, kultúrafogyasztó, Szörényit-Bródyt-Alföldit tisztelő magyar állampolgár vagyok, aki látott a tévében egy modernizált kultikus zenés darabot, és lett róla véleménye. Ha ez a vélemény adott esetben nem egyezik a tiéddel, azzal sincs semmi baj. Attól még lehetünk barátok.
Nem gondolom, hogy az IK 3.0 „szánalmas” és „gyalázatos”, nem érzem úgy, hogy „meghamisította a történelmet”. Nem zavart a papokon a napszemüveg, nem bántottak a neonkeresztek, a modern utcai ruhajelmezek, sőt, még csak a fehér gipszkarton ló sem zavart. Nem éreztem afrikai törzsi táncnak, ahogy a modern mozgás a térdcsapkodós, stilizált magyar néptánccal vegyült. Sőt, a táncosok, statiszták kifejezetten jó munkát végeztek. Élt a testük, élt az arcuk, átjött rajtuk a mai tömegek lődörgő tanácstalansága. Elhittem nekik, hogy ugyanúgy unják a politikát, mint Gizella. Vagy én. Közben pedig próbálják túlélni a saját vezetőiket.
Igen, az előadás tele volt hamis, vagy erőtlen hangokkal. Egy full élő, jövős-menős, üzengetős rockopera előadása közben nekem ez belefér. Itt jegyezném meg, hogy az eredeti szereposztásnak nem hallottuk minden tagját teljesen élőben - ki tudja, Alföldi kezei és elvárásai között mire lettek volna képesek. És azt is itt jegyezném meg, ami a legeslegnagyobb különbség az anno és a most között. Akkor énekesek próbáltak színészkedni, most színészek próbáltak énekelni. Van, akinek ment, van, akinek kevésbé. Nem igaz, hogy sok énekelni nagyon jól tudó igazán jó színészünk van, ezért aztán a rendező „igazán választhatott volna olyanokat minden szerepre”. Brutálisan leegyszerűsítve a dolgot, Udvaros, Blaskó, László Zsolt, Stohl az arcukkal, testükkel hozták azt a pluszt, amit a hangjukkal nem tudtak (utóbbi sajnos túl is kompenzált végig, ami nagy hátránya volt a darabnak).
Ül Udvaros Dorottya megrogyva, de közben hatalomszomjasan a színpad szélén, keze az ölében, feje kicsit előrehajtva, és úgy mondja (énekli), hogy édes fiam, a magyar nép semmi mást nem ért csak a túlerőt, hogy attól a magyar nép nevében elszégyellem magam. Az eredeti szereposztás messze nem volt képes így játszani. Cserébe viszont, igen, igen, minden hang a helyén volt.
Tompos Kátya pedig egy külön kategória. Azon rendkívül ritka művészember, akiben ott van az egész „csomag”. Kívül-belül gyönyörű, alázatos, izgalmas és tökéletesen hozza a darab – nem mellesleg – legszerethetőbb karakterét, Rékát. Hozzám beszél, együtt aggódom, együtt sírok vele. Belebújok teljesen a szemén keresztül, miközben lúdbőrözöm attól, ahogy énekel.
Elhiszem, hogy sokakat bánt István tutyimutyisága, Koppány nyavalygó erőtlensége, Torda spanglija, az egyszerre SS és EU békefenntartói egyenruhába bújtatott német lovagok, a civilen vaduló papok, meg úgy egyáltalán, az egész rendezés zavarbaejtően szájbarágós és leegyszerűsítő megközelítése. Csak azt nem értem, hogy miért lepődik meg ezen bárki? Szörényi és Bródy nem másnak: Alföldinek adták a feladatot, hogy értelmezze a mai ember számára a legismertebb magyar rockoperát. Az István, a király mindig is leegyszerűsítő és szájbarágós volt. Sosem kellett rajta sokat gondolkodni. Most sem.
Ott volt a szegedi színpadon minden, amit szégyellünk, minden, amit nem szertünk magunkban. Naná, hogy fáj. Nem lehetett nem észrevenni az arcunkba tolt tükröt. Benne saját vezetőink képmutatása, teszetoszasága és gyógyíthatatlan hataloméhsége. Az őket körülvevő holdudvarok korrupt, mocskos, hazug világa. A „nép” köpönyegforgatása, önállótlansága, birkasága. Az ájtatoskodás. A manipuláció. A butaság. Az erőszak. Az önzés.
Persze... könnyebb Stohl énekhangját meg Alföldi rendezését szidni (mégha részben jogosan is), mint elgondolkodni. Magunkon.
Elképzelem Alföldi Róbertet, ahogy reggel kinyitja a laptopját, elolvassa a megjelent véleményeket, aztán elégedetten hátradől és mosolyog. Nekem az a gyanúm, hogy épp ez volt a célja. Elérni azt, amihez nála jobban ma Magyarországon senki nem ért: hogy mindenki egy színházi tévéközvetítésről, az ő rendezéséről beszéljen.
Régebbi ajánlók
Ajándék
Elment, és nem nézett vissza. A busz ablakából még integetett, de már láttam, hogy fél szemét a mellette ülő barátnőin tartja. Az utazás előtt vágta a centit és egyáltalán nem aggódott. „Minden rendben lesz, mama” – nyugtatott rendszeresen, „nagyon jól elleszek nélkületek”. És ezzel bevitte a halálos jobbhorgot.
Tovább olvasomNóri
Nóri gyönyörű. Magas, 180 fölött, hosszú lábú, izmosan törékeny, mandulavágású, csokoládébarna szemekkel és a hozzáillő hullámos, hátközépig omló gesztenye hajfürtökkel. Nóri gyönyörű. Belül is. Vicces, okos, őszinte, izgalmas, nagylelkű.
Tovább olvasomBemegyek a gyerekszobába...
...és mit látok? Áll a lányom, kezében gyurmaragasztó, feje enyhén félrehajtva, arcán elégedett félmosoly. „Kész van mama, megcsináltam.”
Tovább olvasomUgye tudjátok?
Ti ott, szobáitok mélyén, íróasztalaitok mögött, billentyűzetetek fölött könnyedén ítélkező többség, ugye tudjátok? Ugye tudjátok, hogy szanaszét fröccsenő gyűlöletetek a tudatlanságotokból táplálkozik?
Tovább olvasomEzt is elhoztam magammal
És akkor Háy János megtalálta a kis fekete gombot az erősítőn és felcsavarta, Erdős Virág hátat fordított a közönségnek, Grecsó Krisztián pedig gitárral a kezében boldog óvodássá változott.
Tovább olvasomBizibizibizi
- És mit csinálsz most, hogy eljöttél a tévéből?
- Írtam egy regényt. És közben az Unicefnek dolgozom.
- Na jó, de mit csinálsz?
- Mondom, írok. Könyvet, blogot. És önkénteskedem. Meg a családommal vagyok.
- Az rendben van. De mit CSINÁLSZ?
Attrakcióóó!
Ónodi Eszter, Deák Krisztina, Cseke Eszter, S. Takács András, Attraction árnyékszínház. Tudjátok, mi a közös bennük? Az, hogy az elmúlt 168 órában annyi örömet okoztak nekünk, és annyi jót tettek Magyarország imázsáért, mint ennek az országnak a vezetői az elmúlt 20 évben összesen sem.
Tovább olvasomPremierem
Nagyjából egy évvel ezelőtt egy színész ismerősöm azt kérdezte tőlem, hogy ha film készülne az életemből, ki játszana engem. Gondolkodtam, de csak egy kicsit. Kovács Patrícia, feleltem neki, mire ő: „igen, szerintem is. Kovács Patrícia.”
Tovább olvasomEmberek a fotelban
Kész, vége. „Nem keresik tovább Erőss Zsoltot és Kiss Pétert” – olvasom ma délelőtt az Indexen. A hős meghalt, a legenda megszületett. Erőss Zsolt beteljesítette a végzetét. Oda jutott, ahová a róla szóló könyv predesztinálta: a Himalájánál magasabbra. Eddig a közhelyek.
Tovább olvasomEver after
Te mit mondanál a testvérednek, aki házasodni készül? Mit írnál bele a beszédedbe? Mit mondanál neki, akit a közös anyátok helyett te kísérsz az oltár elé, mert ő már nem lehet ott? Mit mondanál a szüleid válásával és egy saját válással a hátad mögött?
Tovább olvasomAnyalánya, röviden
„Ha száz anyukám lenne, akkor is téged választanálak!” – így kezdődik a lányom verse, amit az iskolában írt nekem anyák napjára. Én meg, ha megszakadok sem tudok ennél szebbet kitalálni neki válaszul. Csak sírtam és megöleltem, mindkettőt szokás szerint.
Tovább olvasomJöttem, hadd lássalak...
A sztori röviden: írtam egy regényt, amelynek anyám a főszereplője. A sztori hosszabban: életem legdurvább tripjén vagyok túl. Tíz év gondolkodás, tervezgetés, halogatás, fejben írás után végre leültem és kiengedtem magamból mindent, amire anyukám 15 évvel ezelőtti halála óta nem voltam képes. És még annál is többet.
Tovább olvasomLakat a hűtőszekrényen
Tizenkét éves voltam. 152 centi. És 34 kiló. Hetente minimum egyszer kiájultam az iskolapadból. Mert fogyókúráztam, mint a ritmikus sportgimnasztikázó kislányok nagy része.
Tovább olvasomTévé újratöltve
Április negyedikén, csütörtökön hivatalosan is megszűnt a munkaviszonyom a Magyar Televíziónál. Nekem az intézmény neve már csak MTV marad, hiába keresztelték át nemrég a nagyon blikkfangos MTVA-ra.
Tovább olvasomA gyerek, a kisnyúl és a televízió
Lola a tévéből tudta meg, hogy zajlik egy szülés. Hároméves lehetett, amikor A kisvakond egyik epizódját néztük gyanútlanul. Tudjátok, azt, amelyikben a nyuszifiú beleszeret a nyuszilányba, udvarol neki, elveszi feleségül, aztán hirtelen kisnyulaik lesznek.
Tovább olvasomA Nagy Találkozás
Előbb olvastam vele interjúkat, mint hogy a könyveit a kezembe vettem volna. Persze, ez akár érthető is lehet, ha az ember úgy áll hozzá, hogy jó alaposan megnézi, mivel tölti azokat a ritka, édes órákat, amikor könyv van, könyv lehet a kezében.
Tovább olvasomByAlex, ByeSena, ByeKriszta
Amikor 2009 karácsonyán a Rage Against the Machine Los Angeles-i rap-metál banda „Killing in the Name” című, nem mellesleg 1992-ben kiadott, zúzós dala landolt a brit slágerlista élén, valami történt az Egyesült Királyságban.
Tovább olvasomGyerekek az árnyékban
Hazajött a gyerek és közölte velem, hogy jó napja volt és boldog. Nevettünk egy nagyot, megölelgettem, és mondtam neki, hogy örülök. Majd megkérdeztem, mit enne vacsorára. Miközben gondolkozott, levette a kabátját és csizmáját, majd belebújt a téli, meleg papucsába. Leült a kutya mellé a szőnyegre, és válaszolt: rántott csirkét. Háromból kétszer ezt válaszolja.
Tovább olvasomDrakulola és barátai
Álltam kezemben a babával, és tudtam, hogy baj lesz. Mégsem voltam képes megállítani a szavakat, amelyek épp a számat készültek elhagyni, szép sorban: „Úristen, mi ez a borzalom?”
Tovább olvasom„The Guilty Pleasure” - avagy: a bűnös élvezet –
Rövid leszek. Viszont cserébe vallok. És ez még akkor is nagy szó, ha tudom: nem vagyok egyedül a bajban. Ugyanis mindenki, akit ismerek, csinálja. És élvezi. Vagyis: csinál olyat, amit élvez, és ami miatt közben bűntudata van. Olvas ponyvát, hallgat nyálas zenét, játszik videójátékot, néz csöpögős vagy lövöldözős-robbantós filmet, nem tud ellenállni a Nutellának... meg a kitérdesedett mackóalsónak.
Tovább olvasomAnyám bőre
Jobbnál jobb híreket hallottam magamról az elmúlt hetekben. Több helyen lesz új tévéműsorom, most induló hírcsatorna „arca” leszek, főszerkesztői állást kapok női magazinnál, sőt, állítólag azt is fontolgatom, hogy külföldre költözöm a családommal...
Tovább olvasomVan egy barátom...
... és büszke vagyok rá. Nem azért, mert három napja elrabolták Szíriában. Hanem azért, mert az egyik legigazibb újságíró, akit ismerek.
Tovább olvasomKrétavásár
Soha egyik tanáromnak sem voltam a kedvence, pedig volt belőlük sokféle. Szigorú, vicces, vajszívű, vagány, konzervatív, biztató, rideg, kiabálós, halk szavú... Mindegyikkel voltak vitáim, mert, azt hiszem, nem nagyon tudtak hová tenni. Jó tanuló voltam, de nem az a klasszikus stréber. A szorgalmi feladatot ritkán csináltam meg, a hét végén bulizni jártam, a szünetben pedig nem a következő órára készültem, hanem a folyosón lógtam a többiekkel.
Tovább olvasomSzelerem, szelerem, tiszta szelerem...
Négyévesen azt hittem, szerelmes vagyok. De akkor még nem tudtam, hogy milyen az igaz szerelem. Arra kilencévesen jöttem rá. Balázsnak hívták és gyönyörű elálló fülei voltak. Matekórán gyakran figyeltem, ahogy átsüt rajtuk a napfény. És gödröcskék jelentek meg az arcán, ha mosolygott. Még ölre is mentem érte egyszer a lányvécében az új lánnyal, aki kicsit idősebb volt nálunk, csillámos lakkot viselt a körmén és melltartót hordott. Én győztem.
Tovább olvasomA közös nevező
Ifjúkoromban rajongtam a kopaszodó férfiakért. Még mielőtt analizálni kezdenétek beteg lelkemet a bejelentés nyomán, közlöm, hogy apámmal a kapcsolatom kiegyensúlyozottnak mondható. Egy nagyon rövid, mindössze néhány hónapos mosolyszünettől eltekintve, kifejezetten jól funkcionáló, a szeretetre és kölcsönös tiszteletre épülő emberi viszony...
Tovább olvasomKiskarácsony, még kisebb karácsony
– avagy az év legnagyobb ünnepének helye a tér-idő kontinuumban –
Tovább olvasomÖcsém, ízirájder
„Hááát aaaa... Bandinak vastag szája van, nagy szeme és mindig mosolyog az arca. Ja, és mindent megeszik.” (Lola, 7 éves, iskolás)...
Tovább olvasomAz ígéret szép szó...
...márpedig két hete tettem egy nem is olyan könnyelmű ígéretet. Emlékeztek még? Lackfi János „Milyenek a magyarok?” című öniróniába mártogatott könyvéről volt szó épp, amikor mintegy a margón, megjegyeztem: az egyáltalán-nem-bezzeg angolok is megérnek egy külön cikket. Mert megérdemlik. Hát, akkor tessék: lássuk, milyenek az angolok...
Tovább olvasomLola a dobozban
Kisgyerekkoromban sosem értettem, hogy anyámék miért hatódnak meg a karácsonyfa alatt ajándékozás közben. De nem akkor, amikor a saját ajándékaikat bontják, hanem amikor minket néznek, ahogy örülünk...
Tovább olvasomBotfül és aranyszáj
Az anyám anno a Magyar Rádió Gyermekkórusának tagja volt. Az apámért odavoltak a tanítványai, amikor Máté Péter-dalokat énekelt. A nagynénémnél még mindig nincs jobb énekes-színésznő Magyarországon. A férjem egyetemistaként egy rockbanda frontembere volt. De amikor én dalolni kezdek, mindenki menekül. Hát hol van igazság?
Tovább olvasom"Nagyon-nagyon" magyar virtus
Jajj, nagyon jó könyvet olvasok! Egyik kedvenc íróm kötetét arról, hogy "Milyenek a magyarok?". De figyelem, csak annak ajánlatos kezébe vennie ezt az olvasmányt, akinek mentális berendezkedése nyomokban öniróniát tartalmaz. A többieknek szigorúan tilos.
Tovább olvasomGasztroördög
Ugye szerintetek is gyanús, hogy mindkét anyósom (a volt és a mostani is) előszeretettel ajándékoz(ott) nekem szakácskönyvet? Az elsőt ráadásul azzal a nem gyenge címmel látták el, hogy "Szakácskönyv kétbalkezeseknek". Hát, köszi.
Tovább olvasomAnyusirató
"Édesanyám halála után úgy döntöttem, hogy szeretném őt nagyon jól megsiratni, mert édesapámat nem sirattam meg eléggé. Elővettem az összes fényképét, és elkezdtem ezeket nézegetni. A gyerekkori képeket, az esküvői fotóit, azokat, amelyeken együtt szerepeltünk, és addig-addig nézegettem a képeket, míg el nem bőgtem magam.
Tovább olvasomHét év álom
Arra ébredtem, hogy valaki néz. Kinyitottam a szemem, de eltartott jó ideig, amíg hozzászokott a sötétséghez. Egy kis nőalak sziluettje rajzolódott ki előttem. Íves derék, kerek vállak, torzonborz frizura. Amikor már látta rajtam, hogy felfogom: nem álmodom, pici, meleg kezét rátette a lapockámra és megszólalt az árnyék. "Mama..." – suttogta olyan átéléssel, ahogy csak ő tudja suttogni ezt a négy betűt. "Rosszat álmodtam, nem baj, ha bebújok az ágyadba, amíg reggel nem lesz?"
Tovább olvasomMit nekem a sztratoszféra...
Álltam a régi orosz AN2-es ajtajában, és képtelen voltam kinyitni a szemem. Úgy éreztem, ha megteszem, menten elájulok. És akkor kizuhanok a gépből, bele a semmibe, kb. 1000 méterrel a föld fölött. A hátamon az RS8-as katonai ernyő, a mellemen a mentőernyő, de ha elájulok, ugye, akkor esélyem sem lesz valamelyiket kinyitni. Vagyis: nekem végem.
Tovább olvasomAz élet show-ja
Tegnap délután bekövetkezett az, amit eddig sikerült megúsznom. A gyerek akkor betegedett meg, amikor fizikai képtelenség volt otthagynom a munkát.
Tovább olvasomÓ, Mr. Alkohol…
"...mert néha jó veled, ez nem tagadható..." A problémák akkor kezdődtek, amikor abbahagytam a lányom szoptatását. A csaknem tízhónapos gyerekre a nagymama vigyázott, amíg Alexszal lesétáltunk a Gravellines utcán a kedvenc portugál kisvendéglőnkig.
Tovább olvasomValóságshow
Esküszöm, hogy nem vagyok elvakult Szabó Győző-fan. Nem követem minden lépését, nincsenek otthon kiplakátolva a falak a képével, nem várom az előadások után a művészbejárónál. Csak tehetségesnek tartom és nem tudok nem figyelni rá.
Tovább olvasomEgy angyal formája…
Babát vársz. Tudni akarod, hogy fiú vagy lány? Naná. Szeretnéd látni, amíg benned van? Egyértelmű. 3, sőt 4D-ben is? Bizony. Színesen, hangosan, filmen? Hát, ha már… Na, és mit szólnál, ha műanyagba is öntenék neked, hogy kitehesd a polcra? Mondjuk a giccses hógömbök közé, hogy mindig szem előtt legyen. Vagy vidd be a munkahelyedre és rakd az íróasztalodra. Micsoda papírnehezék válna a meg nem született gyerekedből! Öööö… mi van?!?!
Tovább olvasomRepül a, repül a... Kriszta!
D. Tóth Kriszta vagyok. 37 éves. Repülésfóbiás. Ez az én történetem.
A dolog 5-6 éve kezdődött, nem sokkal a gyerekem születése, és közvetlenül egy rosszul sikerült korfui repülőút után. Addigra megtettem 300 ezer kilométert a levegőben, ami azt jelenti, hogy összeadva a szakmai és magánútjaim hosszát, többszörösen is körberepültem a Földet. Gond nélkül, para nélkül.
A győztesek világa
Zajlik a Paralimpia Londonban. És zajlik a vita, hogy mikor, mennyi, milyen közvetítést kapnak róla az emberek. Én örülök a vitának, mert a vita jó, a vita előrevisz. De ez az írás most nem erről a vitáról szól. A vita (amelyben elhangzottakkal kapcsolatban persze nekem is van véleményem, meglehetősen markáns, de ez most nem ide tartozik) pusztán elindított bennem egy gondolatot, amely talán, remélem, újabb vitát szül majd... mert, mondom, a vita jó.
Tovább olvasomRingo, a kutyaember
Itt fekszik előttem. A lábaim előtt. Elfoglalja szinte az egész szőnyeget. Álmában néha meg-megrándul, fölmordul, vagy... szellent egy nagyot. Olyankor menekülünk a környezetéből, és kitárjuk a teraszajtót, hadd vigye ki a nyár végi szél a szagot. És a röhögésünk hangját, mert persze hogy nem bírjuk ki nevetés nélkül. Ringóval az élet csupa öröm.
Tovább olvasomDe nehéz az iskola... táska
A lista két A4-es oldalt betöltött, és már két hónapja ott figyelt a hűtőszekrényünkön. Fenyegetett, frusztrált, figyelmeztetett. De ha még véletlenül el is feledkeztem volna róla, akkor jött a lányom, lepattintotta róla a hűtőmágnest és az orrom elé tartotta azzal, hogy "naaa, mikor megyünk megvenni a tanszereket?"
Tovább olvasomMáshogy telik
"Bár a szó elszáll, de amíg repül, figyeld, hol jár,
Mert mit mondasz, az életre kel, holnap más útra terel, mit ma nem teszel."
(Punnany Massif: Máshogy telik)
Két nyelv, két arany
Vágni lehetett a feszültséget a szobában. A tévében az olimpia ment, a nappaliban pedig egy angol-magyar örökrangadó. A férjem és én farkasszemet néztünk a távirányító fölött.
Tovább olvasomKemény meló
Nem könnyű munka Kemény Dénesnek lenni. Az utóbbi másfél évtizedben azon a háromszor öt percen túl, amit közvetlenül az olimpiai döntős győzelmek után a vízben fürdött a "fiaival", szerintem nem nagyon volt igazán felszabadult időszaka.
Tovább olvasomCsak nyugi London, és folytasd!
Milyen nagyszerűen hangzana, ha azt mondanám: elutaztunk Londonba, hogy megnézzük az elmúlt évek legkomolyabb dizájn-kiállítását. Legalábbis a sznobizmusfaktorom már-már kultúrházi magasságokba szökne...
Tovább olvasom"Coming out"
"Well, hello Mr Grey" – így szólt az egyébként fájdalmasan érzelemtakarékos sógornőm posztja a Facebook- on egyik este. Ez volt az utolsó csepp. Másnap fölmentem a Bookline-ra és megrendeltem a Fifty Shades (Ötven árnyalat) trilógiát. Mind a három kötetet, naná. Minek kispályázzunk. Elvégre nekem munkaköri kötelességem, hogy tisztában legyek a legfirssebb popkulturális jelenségekkel.
Tovább olvasomRégebbi videók...
Szabó Győző: Felszabadultabb ez a nyár...
Sokáig nem tudtam igazán jól megfogalmazni, hogy miért tartom nagyra Szabó Győzőt. Persze, sokoldalú, jó színész, a Beugróban pedig zseniális. Aztán nyár elején elolvastam a könyvét arról, hogyan jött le a drogról, és rájöttem. Azért szeretem, mert nem törődik azzal, ki mit gondol róla. Bocsánatkérés és manírok nélkül az, aki. Óriási karakter.
Janklovics Péter: Dr. Magic-be belefojtották a szót
Janklovics Péter standuposként állandó vendég a nyári fesztiválokon, ahol a fiatalok különösen fogékonyak sajátos humorára. A színész-humorista két olyan könyvet ajánl a nyári kikapcsolódáshoz, amelyek jól illenek a fesztiválozók életformájához – és persze olvasmánynak sem utolsók.
Al Ghaoui Hesna: "Jó néha semmit sem csinálni"
Al Ghaoui Hesna tehetséges, talpraesett, bátor nő. Prima Primissima díjas riporter, aki háborúról, nyomorról, válságról tudósít. Majd hazamegy és megtanul sushit készíteni a vőlegénye kedvéért.
Vagy leül festeni.
Az egyik legérdekesebb ember, akit ismerek.
Kriszta vendége aktuális kedvenc olvasmányai között Feldmár András Ébredések című könyvét ajánlja, de egy CIA-ügynök igaz történetéről és egy különleges bornaplóról is szó esik.