Kriszta
kedvencei
Nóri
Nóri gyönyörű. Magas, 180 fölött, hosszú lábú, izmosan törékeny, mandulavágású, csokoládébarna szemekkel és a hozzáillő hullámos, hátközépig omló gesztenye hajfürtökkel. Nóri gyönyörű. Belül is. Vicces, okos, őszinte, izgalmas, nagylelkű.
D. Tóth Kriszta ajánlja
Látok, hallok, érzékelek valamit, ami velem marad. Szerintem érdekes, megindító vagy elgondolkodtató - úgyhogy megosztom veletek. Bármi jöhet,
az egész világ belefér.
Az eheti történet egy kicsit hosszabb a szokásosnál. Mert megérdemli.
Az ezredfordulón találkoztam vele először, amikor megnyert egy modellversenyt, ahol én voltam a műsorvezető. Igaz, számomra a rendezvény inkább azért volt emlékezetes, mert a szervezők rossz sorrendben adták a kezembe a neveket, így aztán szegény lányoknak még véletlenül sem találtam el a nevét. Bár... jelentősen kompenzálhatta őket a tudat, hogy mindegyiküknél minimum 25 centivel alacsonyabb és 10 kilóval nehezebb vagyok. Ja, és majdnem egy tizessel öregebb.
Legközelebb a televízióban láttam, hét évvel később. Mármint a székházban, nem a képernyőn, mert annál ő sokkal többre volt hivatott. A sminkszobában tisztogatta a mókusszőr ecseteket, amikor a híradó előtt beültem a székébe. „Szia, Nóri vagyok, én vagyok az új sminkes,” – de mire befejezte a mondatot, már mindketten nevettünk, mert eszünkbe jutott az a számára szerencsésen, számomra szerencsétlenül alakult modellverseny. Nóri azóta elvégzett egy főiskolát, a modellkedés mellett kitanulta a sminkmesteri szakmát és ipari mennyiségben fogyasztotta a szépirodalmat. Én? Ó, velem semmi különös nem történt. Ugyanazt csinálom, mint azelőtt csak egy másik csatornánál...
Szép lassan lettünk barátok. A közvetlen közelemben, a bőrömön dolgozott, és közben fokozatosan megosztottuk egymással a titkainkat, dilemmáinkat, olvasmány- és filmélményeinket, kudarcainkat, örömeinket. Egy kósza ötlettől vezérelve egyszer még az öcsémmel is össze akartam hozni... de aztán az máshogy alakult. Ő sminkelt a híradóban, aztán követett a showműsorba és hívtam magammal, ahová csak tudtam. Vendégszereplésekre, fotózásokra, forgatásokra. Jó volt a közelében lenni, egy rossz szót nem hallottam tőle soha senkire – márpedig ez egy televíziós sminkszobában igen nagy szó. Ömlött belőle a mosoly. Az élet szeretete.
Tavaly nyáron egy kolléganőnk hívott föl azzal, hogy Nóri kórházba került. Egy forgatáson lett rosszul, a Lászlóban fekszik, kivizsgáláson. Fölhívtam. „Nem tudják még, mi van velem, de ne aggódj, a lehető legjobb helyen vagyok,” csilingelt a hangja. Megnyugodtam. Ha ő csilingel, akkor én sem pánikolhatok.
Két hét múlva beszéltünk újra, az első kemotáriápiás kezelése előtt. Non-Hodgkin szindróma. Magyarul: nyirokrák. Édesistenem, az én gyönyörű sminkmesterem, a barátom, ez az alig 28 éves, megtestesült életrebólintó jókedv... rákos. Kétségbeesve hívogattuk egymást a közös barátokkal. Mit csináljunk? Hogy segítsünk? Egyáltalán, hogy lehet ez? Miért? Miért Nóri?
Egy ideig nem beszéltünk, telefonon legalábbis. Nóri harcolt az életéért, a családja – nagyon, nagyon jó családja van – körbeölelte, óvta, segítette, ahogy tudta. Facebookon cseteltünk néha. Még hat kezelés van hátra... még négy... még három, és jobban leszek, meglátod. Megoldom. Csinálom. Ez most nagyon rossz, de megyek előre. Ne aggódj. Ő vigasztalt engem. Mindig ő vigasztalt engem.
Az első kemó-sorozat vége felé látogattam meg. Az első pillanattól fogva, hogy beléptem a csöpp lakásába, a bőgés rázott belülről. Parókát viselt és szürke arcbőrt. Mandulavágású szemei alatt barna karikákat, a kézfejein lila ereket. A pizsamájában alig volt hús és szinte teljesen eltűntek azok a mosolygós ajkai. Ült az ágya szélén, én vele szemben a kanapén és néztük egymást. Egy ideig nem beszéltünk. A szeme tele lett könnyel. Akkor arra gondoltam, hogy ha most elsírja magát, akkor nekem annyi. Mert ez az emberi természet: még egy ilyen helyzetben is saját magára koncentrál. Aztán végül nem sírt, hanem sóhajtott egyet és megkérdezte, hogy vagyok. Elszégyelltem magam. Lepergett előttem az összes piszlicsáré bajom, az idegesítő kis munkahelyi problémáim, az otthoni bosszúságaim. Hogy megint lerobbant a kocsi, hogy csöpög a csap a kertben, hogy a tévében lehúzták a vendéglistáról a kedvenc színészemet, hogy a férjemmel azon vitáztunk, melyikünk családjánál töltösük a karácsonyt.... minden, ami látszólag olyan egetrengetően fontos volt nekem. Fontos? Fontos?! Egy órát beszélgettünk a betegséggel teli pici lakásban, aztán húsz percet bőgtem a kocsiban. De hamarosan talán vége lesz, nyugtattam magam Nóri saját szavaival.
Hát... nem lett vége. Az első kör után kiderült, hogy nem reagált jól a teste a kezelésre. Újraképződtek a rákos sejtek, jön a második kemoterápia sorozat, és a nagy kérdés, hogy mit lehetne még tenni. Hiszen olyan fiatal. Előtte az élet – ugyebár.
Pár hét múlva üzent újra a Facebook-on. Akkor, amikor azt hitte, most már tényleg nem bírja tovább, jött egy új reménysugár! Célzott terápia, egy egészen modern dolog, amerikai gyógyszer, négy kapszula, a tesztek alapján éppen az olyan típusú betegségnél működik a legjobban, ami neki is van. Nagyon, nagyon sok pénzbe kerül. A TB nem támogatja, de belevágunk. Ha kell, eladunk mindent. Felveszünk hitelt. Majd valahogy megoldjuk. Megint ömlött belőle a mosoly. És az optimizmus. Hogy honnan szerezte, nem tudom. Megígértettem vele, hogy szól, ha megakadnak, azt terveztem, hogy elindítok egy jótékonysági gyűjtést. Mert az nem lehet, hogy egy ilyen ember élete a pénzen múljon. Vagy bármilyen ember élete.
Nóri megkapta a tablettákat, háromhetente egyet. Aztán újra bevonult a kórházba, mert a neheze még hátra volt. A korábban levett őssejtjeit kellett visszaültetni, de ahhoz előtte teljesen le kellett csapolni a csontvelőjét, el kellett puszítani a vérképző sejtjeit. Gyakorlatilag élő halottat csináltak belőle és bezárták egy sterliszobába, ahonnan senki se ki, se be. Hetekig. „Tudod, mi volt az érdekes?” – mesélte később, mert persze ebben is az érdekest találta meg és nem a halálost – „Amíg nem volt vérképzésem, addig egyáltalán nem voltam éhes. És nem álmodtam. Soha, semmit.”
Pár napja a Kopaszi gáton ebédeltünk mi ketten, fűbe terített pokrócon. Étterembe, kávézóba, boltba, postára, egyáltalán: emberek közé nem mehet, még vagy két hónapig maszkban és kesztyűben közlekedik. Nem hagyta, hogy ebédet hozzak neki, mert speciális étrenden van, amíg az immunrendszere erősödik. De él. Él!
Nevetve mesélte, ahogy bepánikolt a sterilszoba bezártságától. Pasikról beszélgettünk, fogfehérítésről, hízókúráról, sportról, könyvekről, utazásokról, közös barátokról... „Tudod, egy percig sem hittem el, hogy nem élem túl,” mondta egyszer csak. Én meg néztem, ahogy ül mellettem, vékonyan, gesztenyebarna, az eredeti hajára kísértetiesen hasonló parókában, mosolyogva. Szinte csak a szemén látszott, hogy ez a szép, 28 éves ember az elmúlt egy évben olyasmin ment át, ami alapjában rendezi át a viszonyt az élethez. Kezet fogott a sötétséggel, aztán hátat fordított neki.
Rám nézett, szinte égetett a tapasztalat a tekintetében. „Megtanultam a leckét, nekem már senki nem tud újat mondani,” és elnevette magát.
Nóri erős. Mindennél erősebb. Még a halálnál is előrsebb. Ezen a héten az ő kedvenc könyveit ajánlom nektek.
Heti termékek
Régebbi ajánlók
Bemegyek a gyerekszobába...
...és mit látok? Áll a lányom, kezében gyurmaragasztó, feje enyhén félrehajtva, arcán elégedett félmosoly. „Kész van mama, megcsináltam.”
Tovább olvasomUgye tudjátok?
Ti ott, szobáitok mélyén, íróasztalaitok mögött, billentyűzetetek fölött könnyedén ítélkező többség, ugye tudjátok? Ugye tudjátok, hogy szanaszét fröccsenő gyűlöletetek a tudatlanságotokból táplálkozik?
Tovább olvasomEzt is elhoztam magammal
És akkor Háy János megtalálta a kis fekete gombot az erősítőn és felcsavarta, Erdős Virág hátat fordított a közönségnek, Grecsó Krisztián pedig gitárral a kezében boldog óvodássá változott.
Tovább olvasomBizibizibizi
- És mit csinálsz most, hogy eljöttél a tévéből?
- Írtam egy regényt. És közben az Unicefnek dolgozom.
- Na jó, de mit csinálsz?
- Mondom, írok. Könyvet, blogot. És önkénteskedem. Meg a családommal vagyok.
- Az rendben van. De mit CSINÁLSZ?
Attrakcióóó!
Ónodi Eszter, Deák Krisztina, Cseke Eszter, S. Takács András, Attraction árnyékszínház. Tudjátok, mi a közös bennük? Az, hogy az elmúlt 168 órában annyi örömet okoztak nekünk, és annyi jót tettek Magyarország imázsáért, mint ennek az országnak a vezetői az elmúlt 20 évben összesen sem.
Tovább olvasomPremierem
Nagyjából egy évvel ezelőtt egy színész ismerősöm azt kérdezte tőlem, hogy ha film készülne az életemből, ki játszana engem. Gondolkodtam, de csak egy kicsit. Kovács Patrícia, feleltem neki, mire ő: „igen, szerintem is. Kovács Patrícia.”
Tovább olvasomEmberek a fotelban
Kész, vége. „Nem keresik tovább Erőss Zsoltot és Kiss Pétert” – olvasom ma délelőtt az Indexen. A hős meghalt, a legenda megszületett. Erőss Zsolt beteljesítette a végzetét. Oda jutott, ahová a róla szóló könyv predesztinálta: a Himalájánál magasabbra. Eddig a közhelyek.
Tovább olvasomEver after
Te mit mondanál a testvérednek, aki házasodni készül? Mit írnál bele a beszédedbe? Mit mondanál neki, akit a közös anyátok helyett te kísérsz az oltár elé, mert ő már nem lehet ott? Mit mondanál a szüleid válásával és egy saját válással a hátad mögött?
Tovább olvasomAnyalánya, röviden
„Ha száz anyukám lenne, akkor is téged választanálak!” – így kezdődik a lányom verse, amit az iskolában írt nekem anyák napjára. Én meg, ha megszakadok sem tudok ennél szebbet kitalálni neki válaszul. Csak sírtam és megöleltem, mindkettőt szokás szerint.
Tovább olvasomJöttem, hadd lássalak...
A sztori röviden: írtam egy regényt, amelynek anyám a főszereplője. A sztori hosszabban: életem legdurvább tripjén vagyok túl. Tíz év gondolkodás, tervezgetés, halogatás, fejben írás után végre leültem és kiengedtem magamból mindent, amire anyukám 15 évvel ezelőtti halála óta nem voltam képes. És még annál is többet.
Tovább olvasomLakat a hűtőszekrényen
Tizenkét éves voltam. 152 centi. És 34 kiló. Hetente minimum egyszer kiájultam az iskolapadból. Mert fogyókúráztam, mint a ritmikus sportgimnasztikázó kislányok nagy része.
Tovább olvasomTévé újratöltve
Április negyedikén, csütörtökön hivatalosan is megszűnt a munkaviszonyom a Magyar Televíziónál. Nekem az intézmény neve már csak MTV marad, hiába keresztelték át nemrég a nagyon blikkfangos MTVA-ra.
Tovább olvasomA gyerek, a kisnyúl és a televízió
Lola a tévéből tudta meg, hogy zajlik egy szülés. Hároméves lehetett, amikor A kisvakond egyik epizódját néztük gyanútlanul. Tudjátok, azt, amelyikben a nyuszifiú beleszeret a nyuszilányba, udvarol neki, elveszi feleségül, aztán hirtelen kisnyulaik lesznek.
Tovább olvasomA Nagy Találkozás
Előbb olvastam vele interjúkat, mint hogy a könyveit a kezembe vettem volna. Persze, ez akár érthető is lehet, ha az ember úgy áll hozzá, hogy jó alaposan megnézi, mivel tölti azokat a ritka, édes órákat, amikor könyv van, könyv lehet a kezében.
Tovább olvasomByAlex, ByeSena, ByeKriszta
Amikor 2009 karácsonyán a Rage Against the Machine Los Angeles-i rap-metál banda „Killing in the Name” című, nem mellesleg 1992-ben kiadott, zúzós dala landolt a brit slágerlista élén, valami történt az Egyesült Királyságban.
Tovább olvasomGyerekek az árnyékban
Hazajött a gyerek és közölte velem, hogy jó napja volt és boldog. Nevettünk egy nagyot, megölelgettem, és mondtam neki, hogy örülök. Majd megkérdeztem, mit enne vacsorára. Miközben gondolkozott, levette a kabátját és csizmáját, majd belebújt a téli, meleg papucsába. Leült a kutya mellé a szőnyegre, és válaszolt: rántott csirkét. Háromból kétszer ezt válaszolja.
Tovább olvasomDrakulola és barátai
Álltam kezemben a babával, és tudtam, hogy baj lesz. Mégsem voltam képes megállítani a szavakat, amelyek épp a számat készültek elhagyni, szép sorban: „Úristen, mi ez a borzalom?”
Tovább olvasom„The Guilty Pleasure” - avagy: a bűnös élvezet –
Rövid leszek. Viszont cserébe vallok. És ez még akkor is nagy szó, ha tudom: nem vagyok egyedül a bajban. Ugyanis mindenki, akit ismerek, csinálja. És élvezi. Vagyis: csinál olyat, amit élvez, és ami miatt közben bűntudata van. Olvas ponyvát, hallgat nyálas zenét, játszik videójátékot, néz csöpögős vagy lövöldözős-robbantós filmet, nem tud ellenállni a Nutellának... meg a kitérdesedett mackóalsónak.
Tovább olvasomAnyám bőre
Jobbnál jobb híreket hallottam magamról az elmúlt hetekben. Több helyen lesz új tévéműsorom, most induló hírcsatorna „arca” leszek, főszerkesztői állást kapok női magazinnál, sőt, állítólag azt is fontolgatom, hogy külföldre költözöm a családommal...
Tovább olvasomVan egy barátom...
... és büszke vagyok rá. Nem azért, mert három napja elrabolták Szíriában. Hanem azért, mert az egyik legigazibb újságíró, akit ismerek.
Tovább olvasomKrétavásár
Soha egyik tanáromnak sem voltam a kedvence, pedig volt belőlük sokféle. Szigorú, vicces, vajszívű, vagány, konzervatív, biztató, rideg, kiabálós, halk szavú... Mindegyikkel voltak vitáim, mert, azt hiszem, nem nagyon tudtak hová tenni. Jó tanuló voltam, de nem az a klasszikus stréber. A szorgalmi feladatot ritkán csináltam meg, a hét végén bulizni jártam, a szünetben pedig nem a következő órára készültem, hanem a folyosón lógtam a többiekkel.
Tovább olvasomSzelerem, szelerem, tiszta szelerem...
Négyévesen azt hittem, szerelmes vagyok. De akkor még nem tudtam, hogy milyen az igaz szerelem. Arra kilencévesen jöttem rá. Balázsnak hívták és gyönyörű elálló fülei voltak. Matekórán gyakran figyeltem, ahogy átsüt rajtuk a napfény. És gödröcskék jelentek meg az arcán, ha mosolygott. Még ölre is mentem érte egyszer a lányvécében az új lánnyal, aki kicsit idősebb volt nálunk, csillámos lakkot viselt a körmén és melltartót hordott. Én győztem.
Tovább olvasomA közös nevező
Ifjúkoromban rajongtam a kopaszodó férfiakért. Még mielőtt analizálni kezdenétek beteg lelkemet a bejelentés nyomán, közlöm, hogy apámmal a kapcsolatom kiegyensúlyozottnak mondható. Egy nagyon rövid, mindössze néhány hónapos mosolyszünettől eltekintve, kifejezetten jól funkcionáló, a szeretetre és kölcsönös tiszteletre épülő emberi viszony...
Tovább olvasomKiskarácsony, még kisebb karácsony
– avagy az év legnagyobb ünnepének helye a tér-idő kontinuumban –
Tovább olvasomÖcsém, ízirájder
„Hááát aaaa... Bandinak vastag szája van, nagy szeme és mindig mosolyog az arca. Ja, és mindent megeszik.” (Lola, 7 éves, iskolás)...
Tovább olvasomAz ígéret szép szó...
...márpedig két hete tettem egy nem is olyan könnyelmű ígéretet. Emlékeztek még? Lackfi János „Milyenek a magyarok?” című öniróniába mártogatott könyvéről volt szó épp, amikor mintegy a margón, megjegyeztem: az egyáltalán-nem-bezzeg angolok is megérnek egy külön cikket. Mert megérdemlik. Hát, akkor tessék: lássuk, milyenek az angolok...
Tovább olvasomLola a dobozban
Kisgyerekkoromban sosem értettem, hogy anyámék miért hatódnak meg a karácsonyfa alatt ajándékozás közben. De nem akkor, amikor a saját ajándékaikat bontják, hanem amikor minket néznek, ahogy örülünk...
Tovább olvasomBotfül és aranyszáj
Az anyám anno a Magyar Rádió Gyermekkórusának tagja volt. Az apámért odavoltak a tanítványai, amikor Máté Péter-dalokat énekelt. A nagynénémnél még mindig nincs jobb énekes-színésznő Magyarországon. A férjem egyetemistaként egy rockbanda frontembere volt. De amikor én dalolni kezdek, mindenki menekül. Hát hol van igazság?
Tovább olvasom"Nagyon-nagyon" magyar virtus
Jajj, nagyon jó könyvet olvasok! Egyik kedvenc íróm kötetét arról, hogy "Milyenek a magyarok?". De figyelem, csak annak ajánlatos kezébe vennie ezt az olvasmányt, akinek mentális berendezkedése nyomokban öniróniát tartalmaz. A többieknek szigorúan tilos.
Tovább olvasomGasztroördög
Ugye szerintetek is gyanús, hogy mindkét anyósom (a volt és a mostani is) előszeretettel ajándékoz(ott) nekem szakácskönyvet? Az elsőt ráadásul azzal a nem gyenge címmel látták el, hogy "Szakácskönyv kétbalkezeseknek". Hát, köszi.
Tovább olvasomAnyusirató
"Édesanyám halála után úgy döntöttem, hogy szeretném őt nagyon jól megsiratni, mert édesapámat nem sirattam meg eléggé. Elővettem az összes fényképét, és elkezdtem ezeket nézegetni. A gyerekkori képeket, az esküvői fotóit, azokat, amelyeken együtt szerepeltünk, és addig-addig nézegettem a képeket, míg el nem bőgtem magam.
Tovább olvasomHét év álom
Arra ébredtem, hogy valaki néz. Kinyitottam a szemem, de eltartott jó ideig, amíg hozzászokott a sötétséghez. Egy kis nőalak sziluettje rajzolódott ki előttem. Íves derék, kerek vállak, torzonborz frizura. Amikor már látta rajtam, hogy felfogom: nem álmodom, pici, meleg kezét rátette a lapockámra és megszólalt az árnyék. "Mama..." – suttogta olyan átéléssel, ahogy csak ő tudja suttogni ezt a négy betűt. "Rosszat álmodtam, nem baj, ha bebújok az ágyadba, amíg reggel nem lesz?"
Tovább olvasomMit nekem a sztratoszféra...
Álltam a régi orosz AN2-es ajtajában, és képtelen voltam kinyitni a szemem. Úgy éreztem, ha megteszem, menten elájulok. És akkor kizuhanok a gépből, bele a semmibe, kb. 1000 méterrel a föld fölött. A hátamon az RS8-as katonai ernyő, a mellemen a mentőernyő, de ha elájulok, ugye, akkor esélyem sem lesz valamelyiket kinyitni. Vagyis: nekem végem.
Tovább olvasomAz élet show-ja
Tegnap délután bekövetkezett az, amit eddig sikerült megúsznom. A gyerek akkor betegedett meg, amikor fizikai képtelenség volt otthagynom a munkát.
Tovább olvasomÓ, Mr. Alkohol…
"...mert néha jó veled, ez nem tagadható..." A problémák akkor kezdődtek, amikor abbahagytam a lányom szoptatását. A csaknem tízhónapos gyerekre a nagymama vigyázott, amíg Alexszal lesétáltunk a Gravellines utcán a kedvenc portugál kisvendéglőnkig.
Tovább olvasomValóságshow
Esküszöm, hogy nem vagyok elvakult Szabó Győző-fan. Nem követem minden lépését, nincsenek otthon kiplakátolva a falak a képével, nem várom az előadások után a művészbejárónál. Csak tehetségesnek tartom és nem tudok nem figyelni rá.
Tovább olvasomEgy angyal formája…
Babát vársz. Tudni akarod, hogy fiú vagy lány? Naná. Szeretnéd látni, amíg benned van? Egyértelmű. 3, sőt 4D-ben is? Bizony. Színesen, hangosan, filmen? Hát, ha már… Na, és mit szólnál, ha műanyagba is öntenék neked, hogy kitehesd a polcra? Mondjuk a giccses hógömbök közé, hogy mindig szem előtt legyen. Vagy vidd be a munkahelyedre és rakd az íróasztalodra. Micsoda papírnehezék válna a meg nem született gyerekedből! Öööö… mi van?!?!
Tovább olvasomRepül a, repül a... Kriszta!
D. Tóth Kriszta vagyok. 37 éves. Repülésfóbiás. Ez az én történetem.
A dolog 5-6 éve kezdődött, nem sokkal a gyerekem születése, és közvetlenül egy rosszul sikerült korfui repülőút után. Addigra megtettem 300 ezer kilométert a levegőben, ami azt jelenti, hogy összeadva a szakmai és magánútjaim hosszát, többszörösen is körberepültem a Földet. Gond nélkül, para nélkül.
A győztesek világa
Zajlik a Paralimpia Londonban. És zajlik a vita, hogy mikor, mennyi, milyen közvetítést kapnak róla az emberek. Én örülök a vitának, mert a vita jó, a vita előrevisz. De ez az írás most nem erről a vitáról szól. A vita (amelyben elhangzottakkal kapcsolatban persze nekem is van véleményem, meglehetősen markáns, de ez most nem ide tartozik) pusztán elindított bennem egy gondolatot, amely talán, remélem, újabb vitát szül majd... mert, mondom, a vita jó.
Tovább olvasomRingo, a kutyaember
Itt fekszik előttem. A lábaim előtt. Elfoglalja szinte az egész szőnyeget. Álmában néha meg-megrándul, fölmordul, vagy... szellent egy nagyot. Olyankor menekülünk a környezetéből, és kitárjuk a teraszajtót, hadd vigye ki a nyár végi szél a szagot. És a röhögésünk hangját, mert persze hogy nem bírjuk ki nevetés nélkül. Ringóval az élet csupa öröm.
Tovább olvasomDe nehéz az iskola... táska
A lista két A4-es oldalt betöltött, és már két hónapja ott figyelt a hűtőszekrényünkön. Fenyegetett, frusztrált, figyelmeztetett. De ha még véletlenül el is feledkeztem volna róla, akkor jött a lányom, lepattintotta róla a hűtőmágnest és az orrom elé tartotta azzal, hogy "naaa, mikor megyünk megvenni a tanszereket?"
Tovább olvasomMáshogy telik
"Bár a szó elszáll, de amíg repül, figyeld, hol jár,
Mert mit mondasz, az életre kel, holnap más útra terel, mit ma nem teszel."
(Punnany Massif: Máshogy telik)
Két nyelv, két arany
Vágni lehetett a feszültséget a szobában. A tévében az olimpia ment, a nappaliban pedig egy angol-magyar örökrangadó. A férjem és én farkasszemet néztünk a távirányító fölött.
Tovább olvasomKemény meló
Nem könnyű munka Kemény Dénesnek lenni. Az utóbbi másfél évtizedben azon a háromszor öt percen túl, amit közvetlenül az olimpiai döntős győzelmek után a vízben fürdött a "fiaival", szerintem nem nagyon volt igazán felszabadult időszaka.
Tovább olvasomCsak nyugi London, és folytasd!
Milyen nagyszerűen hangzana, ha azt mondanám: elutaztunk Londonba, hogy megnézzük az elmúlt évek legkomolyabb dizájn-kiállítását. Legalábbis a sznobizmusfaktorom már-már kultúrházi magasságokba szökne...
Tovább olvasom"Coming out"
"Well, hello Mr Grey" – így szólt az egyébként fájdalmasan érzelemtakarékos sógornőm posztja a Facebook- on egyik este. Ez volt az utolsó csepp. Másnap fölmentem a Bookline-ra és megrendeltem a Fifty Shades (Ötven árnyalat) trilógiát. Mind a három kötetet, naná. Minek kispályázzunk. Elvégre nekem munkaköri kötelességem, hogy tisztában legyek a legfirssebb popkulturális jelenségekkel.
Tovább olvasomRégebbi videók...
Szabó Győző: Felszabadultabb ez a nyár...
Sokáig nem tudtam igazán jól megfogalmazni, hogy miért tartom nagyra Szabó Győzőt. Persze, sokoldalú, jó színész, a Beugróban pedig zseniális. Aztán nyár elején elolvastam a könyvét arról, hogyan jött le a drogról, és rájöttem. Azért szeretem, mert nem törődik azzal, ki mit gondol róla. Bocsánatkérés és manírok nélkül az, aki. Óriási karakter.
Janklovics Péter: Dr. Magic-be belefojtották a szót
Janklovics Péter standuposként állandó vendég a nyári fesztiválokon, ahol a fiatalok különösen fogékonyak sajátos humorára. A színész-humorista két olyan könyvet ajánl a nyári kikapcsolódáshoz, amelyek jól illenek a fesztiválozók életformájához – és persze olvasmánynak sem utolsók.
Al Ghaoui Hesna: "Jó néha semmit sem csinálni"
Al Ghaoui Hesna tehetséges, talpraesett, bátor nő. Prima Primissima díjas riporter, aki háborúról, nyomorról, válságról tudósít. Majd hazamegy és megtanul sushit készíteni a vőlegénye kedvéért.
Vagy leül festeni.
Az egyik legérdekesebb ember, akit ismerek.
Kriszta vendége aktuális kedvenc olvasmányai között Feldmár András Ébredések című könyvét ajánlja, de egy CIA-ügynök igaz történetéről és egy különleges bornaplóról is szó esik.