- Gyenge vagyok a harchoz, megfutamodom - sajnálta magát és az elfecsérelt fiatal életét. Néhány könnycsepp jelent meg szomorú szemei sarkában, mely tűzforrón, égetve végiggördült két orcáján, egészen a füléig, ott pedig elnyelte dús, szőke haja. "Jól teszi, vagy nem jól, van másik út, vagy csak egy kiút ebből a helyzetből?" - kérdezgette, miközben újabb könnyek követték az elsőket, fülében egyre hangosabban dobolt, dübörgött a szíve. "Mindenkiben van valami, amit sohasem tagadhat meg! Van valami, amit meg kell tennünk, mindenáron, bármennyire is fáj. Vajon ez is benne volt mindig? Vajon már az ember születése pillanatában eldől, hogy egyszer idáig jut?" - Jó darabig tűnődött, még mindig magában. Eközben elviselhetetlen melegség öntötte el, forróságot érzett, kigombolta ingét, amúgy is... majd a kötélnek hely kell...