Struktúrák, nyelviség, hagyomány - A huszadik század végének magyar (próza)irodalmáról

Összefoglaló

A huszadik század végének magyar (próza)irodalmáról

A szándékát tekintve összefoglaló jellegű kötet egy a közelmúlt, illetve a jelenkor magyar prózáját bemutató tanulmánykötet megírására szóló megbízás nyomán jött létre. A kötet megírását nagyban nehezítette, hogy – többek közt valószínűleg közelsége miatt is – néhány ambíciózusabb, az időszak egy-egy kisebb-nagyobb szegmensét áttekintő íráson kívül nincsen összefoglaló jellegű munka a huszadik század „fin de siécle”-jének magyar (próza)irodalmáról. Folyóiratokban, tanulmány- és kritikakötetekben találhatók viszonylag hosszadalmas munkával felkutatható írások elsősorban az időszak önálló köteteiről, illetve monográfiákból tájékozódhatunk egyes kortárs szerzőkről és munkásságukról. Az előbbiek szelekciót, egymás mellé állítást, esetenként egymással való ütköztetést, az utóbbiak – mivel kortárs alkotókról van szó – folyamatos továbbírást igényelnek. Az elsősorban felsőoktatási segédanyagként elgondolt könyv első része az Ottlik–Mészöly–Mándy neveivel jelezhető történeti-poétikai korszaktól kezdődően – a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveinek úgynevezett „szövegszerű–történetközpontú” irodalomról folytatott diskurzusának, valamint a rövidebb műformák hangsúlyos jelenlétének időszakát állítva a középpontba – a 2005–2006-os évig, a történetelvű és a nyelviséget hangsúlyozó irodalom között megszilárdulni látszó „konszolidációig” (ún. klasszicizálódásig, a szövegirodalom „történetesüléséig”) bezáróan igyekszik feldolgozni a magyar prózairodalmat. A vizsgált szerzők közé az említett korszak – irodalomtörténeti és –elméleti szempontból – legparadigmatikusabb alkotóit vettük fel. A könyv fejezeteiben (Struktúrák – Nyelviség – Hagyomány, történelem, identitás) tárgyalt szerzők és műveik természetesen csak főbb jellemzőik alapján kerültek egymás mellé: a külön egységeken belül elhelyezett alkotók írásainak poétikái sok szempontból átfedésben vannak, legtöbbször átjárhatók. Ugyanez érvényes az irodalmi formákra is mind a legtöbb szerző eddigi munkásságát véve alapul, mind pedig az egyes szövegeket illetően: a „próza” így – annak ellenére, hogy a vizsgálat centrumában áll – a címben zárójelbe került. A függelékben a tanulmány középpontjában álló korszakot erősen meghatározó – és az egész újabb magyar irodalomra döntő hatást gyakorló – alakjáról, Ottlik Gézáról szóló írás kapott helyet. A szépirodalmi szövegeket tartalmazó második rész összeállításának fő szempontja az volt, hogy a szövegek minél jobban illusztrálják mind a korszak történeti-poétikai sajátosságait, mind pedig az adott szerző „ars poétikáját”. A terjedelmi korlátokra való tekintettel a par excellence rövidebb prózaformák mellett a hosszabb lélegzetű, de a feldolgozott időszak szempontjából paradigmatikus írásokból a kötet csak mutatványokat közöl – minden esetben törekedve arra, hogy ezek önállóan is reprezentálják az adott mű nóvumát, illetve a lehető legplasztikusabban szemléltessék a könyv első részében bemutatott irodalmi jelenségeket.