„Én tényleg az utcáról jöttem, hajléktalan, csóró cigány voltam. Nyomornegyedekben, panziókban, lepukkant hotelekben laktam. Egy szoba folyóvízzel és mosdóval, számomra maga volt a mennyország…” Al Pacino több mint huszonöt éve folytat mély és őszinte beszélgetéseket barátjával,az ismert újságíróval és bestseller-szerzővel, Lawrence Grobellel. Most első alkalommal jelenik meg a színész és az író között lezajlott beszélgetések, amelyek beavatják az olvasót korunk egyik legnépszerűbb és legzárkózottabb színészének életébe. Pacino kilencedmagával nőtt fel egy háromszobás bronxi lakásban. Erre az időszakra úgy emlékszik vissza, mint „egy New York-i Huckleberry Finn” gyerekkorára. A nagyszülei és az édesanyja felügyelete alatt,de a valóságban az „utcán nevelkedett”Barátaival csavargott,ivott,balhézott. Már az iskolában kiderült, hogy igazi színész tehetség, meggyőző alakításokkal verte át tanárait. Ahhoz,hogy betudja fejezni az Előadó-művészképző Iskolát, minden munkát el kellett vállalnia: a kifutó fiútól keresztül,eladó,ellenőr,újságárus stb. Iskolatársai a „Marlon” becenevet ragasztották rá Marlon Brando után. Pacinónak akkor még fogalma sem volt arról, kicsoda Marlon Brando. Amikor Charles Laughton, a híres színésztanár életében először látta a tizenkilenc éves Alt, amint egy bérkaszárnya lépcsőjén üldögélt, azt mondta neki: „Belőled nagy sztár lesz.” Ezzel vette kezdetét egy legendás, életre szóló barátság Pacino és Laughton között, amely évekig tartotta a lelket a fiatalabb színészben, amikor időnként azt sem tudta, mikor eszik legközelebb. Huszonhat évesen kapta az első, keresettel járó színészi megbízatását. Kevés olyan téma van, amelyet Grobel és Pacino nem érint. A színész beszámol arról az időszakról, amikor hajnalig jazzklubokban zongorázott, utána pedig egész nap a Madárijesztő forgatási helyszínén dolgozott; amikor az Oscar-díjkiosztó gálán úgy nyelte a nyugtatótablettákat, mint a cukrot; vagy amikor hirtelen ráébredt, hogy az élete csupán ivásból és munkából áll…